Bekövetkezhet-e civilizációnk összeomlása, vagy valami más várható? {1.}
Korábbi számainkban gyakran szóltunk a Földünkön, civilizációnkban megjelenő, az elmúlt években, évtizedekben tapasztalható sokféle válságról, „polikrízisről”. Egyre többször olvashatunk, hallhatunk szakemberektől, tudósoktól olyan megközelítéseket, amelyek szinte elkerülhetetlennek látják közel egy-két évtizeden belül civilizációnk összeomlását, illetve az oly mértékű hanyatlást, amely nagymértékben megváltoztathatja jelenlegi életvitelünket, fogyasztói szokásainkat. Vajon hogyan tekintsünk az előttünk álló évekre, évtizedekre(?), hogyan vállaljanak a fiatalok e borús jövőképpel szembenézve gyermekeket? E narratívák mellett kínál-e a Biblia valamilyen valós reménységet, „valamivel optimistább” végkifejletet civilizációnk összeomlásával szemben? Jelen írásunkban ezt a kérdést próbáljuk – természetesen a teljesség igénye nélkül – körbejárni.
Aurelio Peccei, a Római Klub elnöke már1984-ben, a Kezünkben a jövő. A Római Klub elnöke világproblémákról című könyvében felrajzolja földtekénk állapotát és várható jövőjét. A jelenlegi helyzetre tekintve, úgy tűnik, nem járt messze az igazságtól negyven évvel ezelőtti korunkra vonatkozó előrejelzésében: „Ha úgy gazdálkodunk és úgy szervezzük államaink együttélését, miként az elmúlt évtizedekben tettük, meglehet, végsőkig kiszipolyozzuk a Föld természeti tartalékait, tönkretesszük a bioszférát, milliós el- és kivándorlási hullámokat indítunk el, kiélezzük a megélhetési különbségeket a fejlett és a fejletlen világ között, vagy akár teljes pusztulásba döntjük a Föld egész lakosságát…”[1]
Az aggodalom, hogy az emberiség a megállíthatatlan iparosodás következtében feléli a Föld erőforrásait, ami aztán ökológiai katasztrófához, majd civilizációnk összeomlásához vezet, egészen az 1960-70-es évekig nyúlik vissza. Az aggodalom alapját az 1972-es Meadows-jelentés jelentette, mely A növekedés határai (The Limits to Growth) címmel jelent meg, s amely a modern társadalom összeomlását a 2010-2020-as évekre tette. A könyvben matematikai modellekkel vezették le, hogy az egyes erőforrások mikor merülhetnek ki.
A korszakos jelentőségű végkövetkeztetés már a címből kiolvasható: a népesség növekedésében és a gazdasági fejlődésben, a túlzott környezetszennyezésben az 1970-es évek elején kimutatható tendenciák nem tarthatóak fenn töretlenül hosszú ideig. A válság a Földön csak úgy kerülhető el, ha az emberiség lélekszámát, termelő- és fogyasztótevékenységét mielőbb korlátozza, ellenkező esetben a jelen legi növekedés folytatása előbb-utóbb hanyatláshoz, végül összeomláshoz vezet. A helyzet jelenlegi állása szerint több nem megújuló természeti erőforrás elhasználása és a nehezen bomló káros anyagok környezetbe bocsátása már túllépte a megengedhető határokat. Ha nem történik jelentős változás, a tudósok a várható következményeket már 1972-ben így fogalmazták meg: „Korlátozva lesz a világrendszer jövőbeli növekedése, és aztán összeomlik egy lehangoló, kimerült létbe.”
„A kutatók a ’70-es években – saját bevallásuk szerint – optimista becsléseket vettek számításba , és nem számoltak olyan változásokkal, mint pl. háborúk és járványok, globális felmelegedés, amelyek jelentősen befolyásolhatják az események alakulását. Mivel a rendszer az erőforráskészletek kimerülése miatt omlik össze, ezért megkét szerezett erőforrás-mennyiséggel is el végezték a számításokat. Az eredmény közel ugyanaz: kicsit később, de gyorsabb ütemű összeomlás várható. A modell nem képes az események pontos időpontját megadni a nagy adathalmaz és a sok bizonytalanság miatt. Az azonban egyértelmű, és nem kétséges, hogy a világrendszer alapvető viselkedését a népesség és a tőke exponenciális növekedése jellemzi, amelyet hanyatlás követ.[2]
A növekedés határai után húsz évvel, 1992-ben a kötet szerzői újabb jelentést adtak ki (a mellékelt ábrán ennek egy beszédes grafikonja látható), majd 2004-ben egy még újabbat, bennük az új adatok és tudásanyagok tükrében frissítve és átdolgozva a korábbiakban megfogalmazottakat.
Utóbbiban már jóval borúlátóbb jövőképet vázolnak fel:
„Dennis Meadows ma úgy látja, a következő két évtizedben, vagyis a 2030-ig bekövetkező változások sokkal drámaibbak és drasztikusabbak lesznek, mint a 20. század történései együttvéve. »Az új technológiák segítenek, de nem helyettesítik az etikai és kulturális változás szükségességét.« Meadows szerint 1600 tudós, köztük 102 Nobel-díjas van azon a véleményen, hogy katasztrofális állapothoz közelítünk.”[3]

Polikrízis
Korábban megjelent írásainkban, cikkeinkben is szóltunk arról, hogy a népességnövekedés, az energiafelhasználás, a környezetszennyezés, a föld eltartóképességének túlhaladása mára (2024-re) nemhogy mérsékelte, illetve megállította volna a „lejtmenetet”, hanem egy ún. polikrízist idézett elő. Mit értsünk e kifejezés alatt? A polikrízis első olvasatban meglehetősen banális felismerésre épül: a poli előtag a görög polüsz szóból jön, a krízis (válság, fordulat) kifejezés pedig ismerős mindannyiunk számára. Mindez arra utal, hogy egyszerre több válsággal kell szembenéznünk. Ez nem nagy felismerés, évek óta erőteljes válságdiskurzus határozza meg a mindennapjainkat, amely szerint minden irányból újabb fenyegető veszélyek és uralhatatlannak tűnő kihívások leselkednek ránk, a klímaváltozás, az orosz–ukrán háború, az izraeli–palesztin konfliktus stb. – melyek gazdasági következményeit mi is könnyen megérezhetjük az energiaválság, az infláció, az elszabadult élelmiszerárak miatt.
Az összeomlás fogalma
Vajon az összeomlás (collapse) francia eredetű fogalmat miként értelmezi a kollapszológia (összeomlástan)? Egy tragikus végkifejletként, a hollywoodi filmdrámák valósággá válásaként, vagy egy térben és időben exponenciálisan előrehaladó folyamat tetőzését, végkifejletét látja benne? A kollapszológia azon az elgondoláson alapul, hogy az emberek tartósan és negatívan befolyásolják környezetüket, ami előidézi a környezeti vészhelyzet koncepcióját, s amely különösen a globális felmelegedéshez és a biológiai sokféleség csökkenéséhez kapcsolódik. Az összeomláskutatók úgy vélik, hogy az ipari civilizáció összeomlása különböző válságok kombinációjának eredménye lehet: környezeti, gazdasági, geopolitikai, társadalmi és egyéb tényezoké is.
Pablo Servigne és Raphaël Stevens könyve szerint (How Everything Can Collapse. A Manual for
Our Times, 2015-ben jelent meg) négy dologban lehetünk biztosak: 1) társadalmaink fizikai növekedése le fog állni a közeljövőben; 2) visszavonhatatlanul megkárosítottuk a teljes földi ökológiai rendszert; 3) egy nagyon instabil, „nem lineáris” jövő felé tartunk, melyben a nagymértékű (belső és külső) radikális megrázkódtatások válnak normává; és 4) egy globális rendszerszintű összeomlás potenciális bekövetkezése előtt állunk.
Összeomlás: esemény vagy folyamat?
Jem Bendell, a Cumbriai Egyetem professzora Összetörve. őszinte válasz az összeomlásra című könyvében[4] számos tudományos publikáció és kutatási eredmény alapján azt taglalja, hogy már most is tanúi lehetünk annak, ahogyan létfenntartásunk alapjai: a lakhatás, az egészség, a biztonság, az energia ellátás, a szórakozás, a létünknek jelenleg értelmet adó keretek megszokott formái különböző módon, mértékben, helyen, időben felbomlanak, és mivel ez a folyamat visszafordíthatatlan, a legérthetőbb módja ennek leírására a társadalmi összeomlás fogalma. Első hallásra e kifejezés többünknek túl elhamarkodottnak és drámainak tűnhet, pedig – mondjuk – akár az ókor, akár a közelmúlt történelmének tanulmányozása azt mutatja, hogy egy társadalom összeomlása általában folyamat, nem pedig esemény.
Tudományos elemzések szerint nagyon valószínű, hogy az ipari fogyasztói társadalmak széndioxid- mentessé tétele nem lehetséges[5], és még ha az is lenne, ez már nem hárítaná el az éghajlatváltozás várható katasztrófáit.[6]
Az összeomlás folyamata 2016 óta tart
Az ENSZ 1990 óta egy mutatót alkalmaz, ami az emberiség fejlettségét statisztikai szempontból méri. Ez a Humán Fejlettségi Index (HDI) értékeli az egyes országok emberi jólétének szintjét. Ezt a mérőszámot elsősorban a világ szegény, nemzetközi segítségre szoruló országaiban tapasztalható tendenciák értékelésére használják. A HDI olyan kulcsfontosságú alapszükségletekre vonatkozó adatokat tartalmaz, mint az egészség, a várható élettartam, az oktatás, az életszínvonal és az egy főre jutó GDP. A gazdaságilag fejlett országokban, mint például az OECD-országokban, a HDI 1990 óta minden évben emelkedett, egészen 2019-ig – azóta csökken. Valójában a világ minden régiójában csökkenés tapasztalható 2019 óta.”[7]

Bendell könyvében fejezetről fejezetre végigveszi, hogy modern emberi civilizációnk, (jó)létünk alapjai – a gazdaság, a pénzrendszer, az energiaellátás, a bioszféra, az éghajlati rendszerek és az élelmiszer- ellátás – hogyan, milyen jelenleg is zajló folyamatokon keresztül jutnak el az összeomlásig, illetve működőképességük határáig.
„A modern társadalmak alapjainak megroppanásáról szóló bizonyítékok szembetűnőek, és egyre gyarapodnak. Ahogy a gazdasági és pénzügyi rendszerek elérik a természeti rendszerek adta határokat, saját működési feltételeik alapján fenntarthatatlanná válnak, míg végül belső ellentmondásaik ellehetetlenítik őket…
Az ENSZ egyik kutatóintézete kijelentette, hogy »világunk a széttöredezettség állapotában van, egyre súlyosabb válságokkal szembesülve«, ami »nem a rendszer hibája, hanem jellemzője«, és hogy »a hatalmon lévők valójában azon dolgoznak, hogy megőrizzék és fenntartsák azt a rendszert, ami csupán keveseknek kedvez, a többség kárára«. A kulcs ebben az, hogy ezek a tudósok felismerték: a világ problémái nem véletlenszerűek, hanem a jelenlegi gazdasági rendszer sajátosságai. Az o meghatározásukkal élve »endogének«, azaz belső eredetűek… A jelentésben kifejtették, hogy »a gazdaság működése valójában arra szolgál, hogy ismétlődő válságokat hozzon létre különböző területeken, a gazdasági, a pénzügyi válságtól kezdve az éghajlatváltozás, a biológiai sokféleség csökkenése, környezetszennyezés és a nem fenntartható erőforráshasználat válságain át a politikai válságig…« Nehéz lenne tehát azzal érvelni, hogy jelenleg nem egy szándékosan előidézett összeomlást élünk át.”[8]
„Összeomlás” a Biblia megközelítésében
A mintegy hatezer évet felölelő, Ó- és Újszövetséget tartalmazó Bibliát ma mind a történettudomány, mind a vallástörténet az egyetemes emberi kultúra részeként tartja számon, a kereszténység pedig Isten írott kinyilatkoztatásának tekinti. A Szentírás egyedülálló módon mutatja be az emberiség történelmét a kezdetektől annak lezárulásáig, illetve a teremtéstől az újjáteremtésig (1Móz 1–2. és Jel 21-22. fejezeteiben). Történelmünket egy következetesen végigvitt etikai szempontból tárgyalja, amit a bűn történelmének vagy – bibliai szóhasználattal – „a megváltás történetének” is nevez. Ekként a Könyvek Könyve a földünkön zajló eseményeket nem pusztán az emberi hatalmak és akaratok áttekinthetetlen, kaotikus, kiszámíthatatlan szövevényeként mutatja be, hanem mint Isten erkölcsi küzdelemét a rosszal szemben, a jó végső győzelmével. Ennek alapja az, hogy a Biblia történelmünk láthatatlan gondviselőjeként, „Uraként” Jézus Krisztust nevezi meg: „Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég, az első és utolsó.” (Jel 22,13) Ekként a Biblia sokkal tágabb és másfajta összefüggésben beszél „civilizációs összeomlásról”, melynek bekövetkezéséért egyedül az ember környezetromboló tevékenysége tehető felelőssé.
Már az ószövetségi próféták az i. e. 8-6. században egészen radikális hangnemben szóltak arról, hogy a Föld állapota, „romlása” nagymértékben az ember és ember, illetve az ember és a természet közötti „törvényszegések” miatt következhet be, amit Isten sem akadályozhat meg: „Gyászol és megromol a föld, elhervad és megromol a földnek kereksége, elhervadnak a föld népének nagyjai. A föld megfertőztetett lakosai alatt, mert áthágták a törvényeket, a rendelést megszegték, megtörték az örök szövetséget. Ezért átok emészti meg a földet, és lakolnak a rajta lakók; ezért megégnek a földnek lakói, és kevés ember marad meg.” (Ésa 24,4-6)
„Halljátok meg az Úrnak beszédét, Izráel fiai, mert pere van az Úrnak a földnek lakóival, mert nincs igazság, és nincsen szeretet, és nincsen Istennek ismerete a földön. Hamisan esküsznek és hazudnak és gyilkolnak és lopnak és paráználkodnak, betörnek, és egyik vér a másikat éri. Azért búsul a föld, és elerőtlenül minden, ami azon lakik, a mező vada és az ég madara egyaránt, bizony a tenger halai is elveszíttetnek.” (Hós 4,1-3)
A Biblia az egyetlen ókori irat, amely egyedülálló módon mutatja be az emberi történelmet a kezdetektől a végig, de az azt lezáró eseményekről szól a legrészletesebben! Ennek megértéséhez talán csak egyetlen logikai gondolatsort érdemes átgondolni. Ha létezik Isten – s talán ezt nehéz lenne tagadni –, és ellenőrizhető, írásos kinyilatkoztatást is adott önmagáról, cselekedeteiről, s ha feltételezzük, hogy Ő abszolút bölcsességgel és az előrelátás képességével rendelkezik, akkor miért ne avathatná be az embert abba a fontos ismeretbe, ami történelmének legfontosabb szakaszát jelenti: a földi élet záróeseményeibe? Így vallott erről már az i. e. 8. században élt próféta is:
„Emlékezzetek meg a messze régi dolgokról, hogy én vagyok Isten, és nincsen több; Isten vagyok, és nincs hozzám hasonlatos. Ki megjelentem kezdettől fogva a véget, és előre azokat, amik még meg nem történtek, mondván: tanácsom megáll, és véghez viszem minden akaratomat. Ki elhívom napkeletről a sast, messze földről tanácsom férfi ját; nem csak szóltam, ki is viszem, elvégzem, meg is cselekszem!” (Ésa 46,9-11)

Az „idők jelei”
Az Újszövetségben Jézus joggal fedte meg kora vallási vezetőit, mivel nem voltak képesek felismerni „az idők jeleit”, azaz Krisztus személyét és küldetését a róla szóló jövendölések beteljesedéseként. Pedig ez annyira természetes lehetett volna, mint ahogy a „borús és veres égről” következtetni lehet a várható időjárásra.
„És hozzámentek a farizeusok és szadduceusok, kísértvén kérték őt, hogy mutasson nekik mennyei jelet. Ő pedig felelvén mondta nekik: Mikor esteledik, azt mondjátok: szép idő lesz, mert veres az ég. Reggel pedig: ma zivatar lesz, mert az ég borús és veres. Képmutatók, az ég ábrázatát meg tudjátok ítélni, az idők jeleit pedig nem tudjátok?” (Mt 16,1-3)
Az „idők jelei”
Jézus tanítványai is már ezt a természetből vett képes beszédet használták egy Jézusnak feltett kérdésük kapcsán. „Mondd meg nekünk…, micsoda jele lesz a te eljövetelednek és a világvégének? (Mt 24,1-3)
Jézus válaszában azokról az eseményekről, „jelekről”, természeti-társadalmi jelenségekről – a „poli krízisről” – szólt, amelyeknek beteljesedése korunkban annak „jele”, hogy a közeljövőben földünkön „milyen időjárás várható”, hogy milyen sebességgel haladunk egyfajta „össze omlás” felé.
„Hallanotok kell majd háborúkról és háborúk híreirol: meglássátok, hogy meg ne rémüljetek, mert mindezeknek meg kell lenniük. De még ez nem itt a vég. Mert nemzet támad nemzet ellen, és ország ország ellen, és lesznek éhségek és halálos járványok és földindulások mindenfelé. Mindez pedig a szülési fájdalmak kezdete.”[9] (Mt 24,6-8)
A beszéd további részében (9-51. versek) részletes leírást olvashatunk az ezekből következő társadalmi, valláspolitikai és személyes vonatkozású eseményekről is, egészen a földi történelem lezárulásáig, Krisztus második eljövetelével bezárólag. Első olvasásra sokkolóan hathatnak ezek az események. Mégis, ha figyelmesen olvassuk, a „sorok között” különösen bátorító, reményt nyújtó kijelentéseket is találunk.
„Mert mindezeknek meg kell lenniük”
Nem Isten önkényes csapásai zúdulnak napjainkban sem az emberiségre. A globális válságokat, a szomorú katasztrófákat – akár a pandémiát, a természeti katasztrófákat, a háborúkat – Jézus bizonyos ok-okozati összefüggések törvényszerű beteljesedéseként említi. Beszédében arra utal, hogy az emberi civilizáció sok-sok pozitív teljesítménye, tudományos- technikai haladása ellenére mégis valamiképp saját maga ellen fordul. A történelem végén a tömeges méreteket öltő túlfogyasztás, az ember ön- és környezetpusztító életmódja idézi elő az élet ellehetetlenülését az egész bolygón. Jézus már előre utalt az emberi önzés kiteljesedése következtében kialakult polikrízis elkerülhetetlenségére a történelem végső szakaszában: „mindezeknek meg kell lenniük”.
A többes szám használata
Jézus szerint történelmünknek nem egy nagyobb természeti katasztrófa vagy világháborús (atom)csapás fog véget vetni, amiként ezt manapság sokan gondolhatják. A történelem végén sokasodó negatív eseményekről Jézus mindig többes számban szólt – egy, az egész világot sújtó katasztrófajelenség- sort említ – háborúkat, éhségeket, járványokat, természeti csapásokat, amelyek világszerte megjelennek (mindenfelé előfordulnak) majd.
Ebből arra következtethetünk, hogy ezek a megrázó események az utolsó időkben szinte folyamatosan érik majd az emberiséget. Vagyis negatív folyamatokról, az életet egyre inkább megnehezítő, globális tendenciákról szólt Jézus, melyek mind térben, mind időben kiszámíthatatlan, de egyre gyakoribb és egyre súlyosabb természeti-társadalmi válságok sorát fogják előidézni földünkön. De rögtön hozzáteszi mindehhez:
„Meg ne rémüljetek, még ez nem itt a vég”
Ahogy ezek a természeti csapások egyre gyakrabban és fokozódó erővel sújtják a világot, Jézus szerint bizonyára többekben fogalmazódik meg, illetve erősödik fel a kérdés: „Ez lenne már a világvége, az összeomlás közelsége?!” És bizony, ennek az életérzésnek valóságos alapja lehet, amikor azt látjuk, hogy sokféle és egyre kiszámíthatatlanabb, sőt egyre kezelhetetlenebb katasztrófák, háborúk ütik fel fejüket „mindenfelé”, azaz egy időben a világ bármely pontján, akárcsak az orosz–ukrán, illetve a palesztin–izraeli háborúra gondolunk. (És ma még nem tudhatjuk, hogy ezek akár milyen további eszkalációt indíthatnak el.) De Jézus figyelmeztet: „ne rémüljünk meg”, ezek a csapások nem vezetnek egy globális összeomláshoz, nem ezek idézik elő a világvégét, „ez nem itt a vég”! Bármennyire is rémisztő körülmények közé kerül az emberi élet a végidőben, Isten időben felkínálja tökéletes megoldását a reményvesztett tömegeknek. Milyen „örömteli” fájdalomhoz hasonlítja ezt a nehéz időszakot Jézus jelképes kijelentése?
„Mindez pedig a szülési fájdalmak kezdete”
Találó a hasonlat, amikor a történelem végén megsokasodó fizikai-lelki nehézségektől és fájdalmaktól „terhes” időszakot Jézus a szülés előtti fájdalmakhoz hasonlítja. Igazán csak a szülés kínjain átesett asszonyok tudják megérteni és felfogni e hasonlat mély jelentéstartalmát. Amiképpen semmilyen fájdalomhoz nem hasonlítható, egyre erősödő, már-már elviselhetetlen fájdalmon kell átmenniük az édesanyáknak, egészen az újszülött világra jöveteléig, hasonló megpróbáltatásokat kell átélniük azoknak is, akik a földi történelem utolsó napjaiban élnek. Azonban a várva várt kisgyermek megszületése az élet egyik legörömtelibb és legboldogabb pillanata – különösen a fájdalmakat átélt édesanyák számára. Ahhoz a várva várt „megkönnyebbüléshez” hasonlítja Jézus a történelemnek ettől a fizikai és lelki megpróbáltatásoktól „terhes” időszakának a lezárulását, mint mikor az anya a szülési fájdalmak után „fellélegezhet”, és önfeledten örülhet világra jött gyermekének. Úgynevezett búcsúbeszédében is ezzel bátorította tanítványait.
„Bizony, bizony mondom néktek, hogy sírtok és jajgattok ti, a világ pedig örül: ti szomorkodtok, hanem a ti szomorúságtok örömre fordul. Az asszony mikor szül, szomorúságban van, mert eljött az o órája: de mikor megszüli az o gyermekét, nem emlékezik többé a kínra az öröm miatt, hogy ember született e világra. Ti is azért most ugyan szomorúságban vagytok, de ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog a ti szívetek, és senki el nem veszi tőletek a ti örömeteket.” (Jn 16,20-22) Részletesebben erről az örömről a következő részekben szólunk majd!
S. A.
[1] Bp., Gondolat Kiadó, 1984, 8.
[2] https://greenfo.hu/hir/a-romai-klub-elsojelentese/
[3] https://piacesprofit.hu/cikkek/egyeb-cikkek/magazin_2010_gondolatebreszto_jelentes.html
[4] A kötet eredeti címe: Breaking Together: a freedom-loving response to collapse. Magyarországon megjelent: L’Harmattan, Bp., 2024, fordította: Stumpf-Biró Balázs.
[5] Jem Bendell: Összetörve. Őszinte választ az összeomlásra. L’ Harmattan Kiadó, Bp., 2024, 125.
[6] Uo. 169-177.
[7] Uo. 55-59.
[8] Uo. 220-221.
[9] Pontosított fordításban