Számos pszichológiai vizsgálat azt támasztja alá,hogy a vallásosság bizonyos fokú védelmet jelent a depresszió ellen, hiszen a vallásos emberek a kutatások szerint hálásabbak, tekintettel arra, hogy nem feltétlenül tartják magától értetődőnek a velük történt pozitív eseményeket. Ennek ellenére keresztény körökben is igen gyakori jelenség a pszichés megbetegedés, a szorongás, a depresszió, hiszen az öröklött hajlam, a rossz genetika, a tanult hibás viselkedési minták hátrányai, valamint a környezet negatív hatásai ugyanúgy hatással vannak a hívőkre is. A stresszel való megküzdési stratégiáik és gondolkodásmódjuk is sokszor helytelen.
A Biblia megörökíti, hogy a hithősök is küzdöttek különféle pszichés betegségekkel, valamint jellemhibákkal életük egy-egy szakaszában. Lejegyeztek dühös, haragos, csüggedt, fáradt, lelkileg megterhelt Istent követőket, akik nem ritkán produkáltak szorongásos, depressziós tüneteket is, mint mások mellett például Káin, Mózes, Jeremiás, Illés, Salamon, Dávid vagy Jób.
Ekkléziogén neurózis
Ez az idegen szó egy nagyon is hétköznapi és gyakori pszichés megbetegedést takar. Ekkléziogén, azaz vallási neurózis – egyfajta lelki és gondolkodásbeli zavar, mely az egyházi, vallásos közegben fordul elő. A betegség nem köthető egyetlenegy egyházhoz, vallási szervezethez sem, hiszen ahogyan az Úrnak minden akolban (egyházban) vannak juhai (igaz követői), úgy minden akolban vannak ekkléziogén neurózissal küzdő követői is. A jelenséget igen nehéz felismerni, hisz tünetei megegyeznek más neurózisokéval. A helyzeten egyrészt az sem segít, hogy a szakemberek egy része nem igazán tud vagy akar túl nagy jelentőséget tulajdonítani a mentális betegség ez irányú megközelítésének, másrészt nehezítő tényező az is, hogy sokszor maguk a vallásos betegek sem tudják vagy akarják összefüggésbe hozni pszichés megbetegedéseiket hitükkel, hiszen a hitnek épp hogy gyógyítania kéne, nem pedig megbetegítenie.[1] A hívők nem szívesen tárják fel még egymás előtt sem, nemhogy a külvilág előtt, hitharcaikat, kísértéseiket, ami miatt a világi, nem keresztény emberek sokszor úgy gondolják, hogy a hívők mindig boldogok, egészségesek, nem akadnak fenn semmilyen nehézségen, mindig pozitívak, sosem betegek, sosem mértéktelenek, nem rosszkedvűek, nem indulatosak, nem irigyek, nem fuvalkodnak fel, nem sértődékenyek, nem bántanak meg másokat, sosem válnak el, sosem csüggednek vagy kételkednek sem az életben, sem pedig Istenben. Ha mégis effajta tetteken érik őket, máris megvetően, megbélyegzőn, gúnyosan és ítélkezően teszik fel a kérdést: „Ugyan, milyen keresztény az ilyen? Hát van ennek egyáltalán hite?” A világi emberek a hívők gyarlóságait látva teljeskörűen igazolni látják saját tartózkodásukat Istentől, a kereszténységtől, a hittől, azzal a további felkiáltással: „Minek legyek hívő, hisz azok se különbek?!”
Téves nézetek Istenről
A még nagyobb baj az, hogy a keresztények egy része is úgy hiszi, hogy vallása, jobb esetben hite által mindig jó erkölcsű, békés, szelíd, alázatos, mértéktartó, bölcs, erős hitű Krisztus- követő lesz, mely torz felfogás kizárja a betegség, a szenvedés és a bűn lehetőségét. Úgy hiszik, a megtért, Jézust követő hívő immunis lett a testi és lelki betegségekkel, valamint a bűnnel szemben, ha pedig netán mégis megbetegedne, akkor azt vagy Isten büntetésének, vagy a hitélet válságának, az Istennel való meggyengült kapcsolatnak tekintik. A téves nézetek kialakulásának legfőbb oka a helytelen Biblia-értelmezés, melynek egyik következménye a torz Istenkép kialakulása.
Az egyik véglet Istent egy ítélkező, bosszúálló, teljesítményt elváró, igazságosztó, önkényes Úrnak gondolja,[2] akit a törvények megtartásával és jócselekedetekkel lehet csak jobb belátásra, a kegyelem gyakorlására bírni. Az egyoldalú, törvényeskedő, dogmatikus, merev Isten-kép, a bűnösség és a bűntudat túlzott hangsúlyozása könnyen vezethet szorongáshoz, depresszióhoz.
A másik véglet ennek az ellenkezőjét vallja, miszerint Isten jó, kegyelmező, megbocsátó, szerető Atya, aki minden hibánkkal, bűnünkkel szemben elnéző, így mindegy, mit és mennyit vétkezünk, ha megbánjuk, akkor „hű és igaz, hogy megbocsássa” azokat. Az előbbi nézet komoly lelki károkat, önértékelési zavarokat, elfojtott agressziót és depressziót okozhat, az utóbbi pedig egy magának mindent megengedő jellem kialakulásához vezethet, amelyben a kontroll nélküli magatartás súlyos sérüléseket eredményezhet mind az egyén, mind pedig környezete számára.
Harag
Egyes megközelítések szerint a depreszszió mögött elfojtott harag és agresszió áll, mely a szeretett tárgy elvesztéséből fakad, ami lehet egy fizikai síkon meglévő tárgy, de akár kívánságunk vagy épp szeretetünk tárgya is.[3] Ha jól meggondoljuk, valóban minden indulatosságunk, bosszankodásunk, rossz hangulatunk alapja a harag. A Biblia is óva int tőle: „Szűnj meg a haragtól, hagyd el heveskedésedet; ne bosszankodjál, csak rosszra vinne!” (Zsolt 37,8)
Gyökössy Endre református lelkész, pszichológus a haragos ember három fajtáját különbözteti meg:[4] Az „akna” ember hosszú ideig csöndben van. Körülötte látszólag minden rendben zajlik, de ha egyszer valaki rálép a gyújtószögre, akkor hirtelen robban, mely robbanás bár rövid, hatása azonban annál nagyobb. Ilyenkor mindenkit megsebez, aki a közelében van, amit aztán borzasztóan bán, így később haragját többnyire önmaga felé fordítja. Egy ideig, amíg valaki újra ki nem húzza a gyújtószöget.
A „Vezúv” ember szüntelen pöfög és füstölög, holgyengébben, hol erősebben, de szüntelenül. A közelébe merészkedőket hamar megperzseli, az élet mellette csak tisztes távolságból élhető, hiszen hamujával mindig mindenkit beszór.
A ”zsanér” ember és annak „fokozottabb változata”, a „rozsdás zsanér” ember, ahogy hozzáérnek vagy megnyitják, nyikorog. Ha nem nyúlnak hozzá, csöndben van, de ahogy hozzáérnek, rögtön kellemtelen, fülsértő hangot ad, amelyet a szeretet finom olaja tudna csak gyógyítani.
Egy amerikai újság címlapon hozta azt az esetet, amelyben négy embert öltek meg, az ötödik pedig súlyosan megsebesült. A tettes egyik kollégájuk volt, akit mindenki egy segítőkész, szeretetre méltó embernek ismert. A nyomozás és a tanúk beszámolója alapján kiderült, nem pillanatnyi elmezavar okozta a tragédiát. Az eset előtt tizennyolc hónappal nem őt léptették elő, amit nem tudott feldolgozni. Felesége elmondása szerint attól a naptól kezdve személyisége egyre jobban kezdett megváltozni. Egyre jobban belelovalta magát a haragba, a keserűségbe, folyton a számára igazságtalan döntésen és bánásmódon rágódott, amely végül ahhoz vezetett, hogy fegyvert emelt kollégáira. Az áldozatok mind vezető pozícióban voltak és részt vettek a döntésben.
„Én [Jézus] pedig azt mondom néktek, hogy mindaz, aki haragszik az ő atyjafiára ok nélkül, méltó az ítéletre.” (Mt 5,22) Ez azt jelenti, hogy ha van rá ok, megengedett a harag és a heveskedés? Aki figyelmesen olvassa a Bibliát, az Efézusiakhoz írt levélben megkapja a választ: „Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek (ἁμαρτάνω– hamartanó): a nap le ne menjen a ti haragotokon!” (Ef 4,26)
A görög hamartanó, vétkezzetek kifejezés egyik jelentése az, hogy „bűnben élni”. Eszerint a harag egy teljesen normális emberi reakció, azonban még aznap le kell számolni vele magunkban. Gyűjtögetni, táplálni, együtt élni vele, megmaradni abban a Biblia szerint olyan, mint bűnben élni.
Mint minden bűnnek, a haragnak is következményei vannak, amelyben a megtorló nem Isten, hanem – ahogyan azt fentebb is láthattuk – a stressz. A dédelgetett keserűség észrevétlenül csap át haragba, a harag gyűlöletbe, a gyűlölet pedig emberölésbe. A GYŰL – ÖLET. A harag, a meg nem bocsátás beláthatatlan károkat okoz minden érintett félben, saját magunkban is, így válik az ember önmaga gyilkosává.

Önvád, bűntudat
Ha az ember szünet nélkül hibáztatja, vádolja önmagát, az egyenes út a depresszióhoz. A folytonos tépelődéssel, szidalmazással, olykor a vezeklést elősegítő önkárosító cselekedetekkel járó negatív attitűd miatt a stresszhatás állandósul a szervezetben, amelynek káros következményeivel mostanra már tökéletesen tisztában vagyunk. A kóros önvád tehát nem más, mint öngyilkosság, és nem csak embertársunk megölése bűn. Az ok, amiért vádoljuk magunkat, szinte teljesen mindegy, hiszen a magunk irányába fordított harag így is, úgy is megkeseríti és tönkreteszi mind saját, mind környezetünk életét. Az önvád gyakori kísérője a bűntudat, mely az önkép és az ideális én közti eltérésből fakad.
Az ember mélyen lévő állapotában a Bibliából és az igehirdetésekből is csak azokat a részeket hallja meg, amelyek még tovább erősítik benne bűnösségét. Ha ehhez egy olyan egyház, gyülekezet, közösség társul, ahol a bűntudatot egyfajta korbácsként alkalmazzák, amellyel igyekeznek elérni, hogy a hívek így kövessék Istent és az általuk igaznak vélt dogmákat, egyenes út vezet a pszichés megbetegedésekhez. A bűntudat, bár nyomasztó érzés, azonban mégis szükséges ahhoz, hogy az ember meglássa, fel-, majd beismerje bűneit, és hozzásegít a kapcsolatok rendezéséhez, mind embertársainkkal, mind pedig Istennel.
Önsajnálat
A kontroll nélküli önvád észrevétlenül csaphat át önsajnálatba. Érdekes megfigyelés, miszerint az önvád sok esetben egyfajta figyelemfelhívásként jelenik meg, ahogyan az önsajnálat is. Az ember hajlamos arra, hogy a másik lelkiismeret-furdalását önsajnálattal keltse fel.
Ha fontolóra vesszük, miért is sajnáljuk magunkat, két dolgot állapíthatunk meg: 1. „Szeretném, ha most az én akaratom érvényesülne. Borzasztó, hogy nem az én akaratom érvényesült.” 2. „Hogy tehette ezt velem? Én nem érdemeltem ezt meg. Én megtettem mindent! Én nem tudom, mi lesz így velem. Miért hagyott el? Miért nem én kaptam meg az állást / a fizetésemelést?”
Ha megfigyeljük gondolatainkat, szavainkat, egyértelművé válik, hogy szinte mindegyik önmagunk körül forog. Minél többet időzünk az „én”-mondatoknál, annál biztosabban sodorjuk bele magunkat az önsajnálat örvényébe. Önsajnálatunk elég biztos alapja továbbá az, ha minden szomorú dolgot tragikusnak értékelünk. Nap mint nap történnek velünk szomorú dolgok, azonban valóban tragikus csak kevés. Ha gondolkodás és mérlegelés nélkül minden velünk történt eseményt katasztrofálisnak érzünk, és minden alkalommal teret is engedünk a katasztrófához illő tragikus hangulatnak, gondolatoknak, kitűnő táptalajt biztosítunk a stressznek. Ez jobb esetben csak az adott napot teszi tönkre (s persze nem csak a miénket, hanem a közvetlen környezetünkét is), ám ha újra és újra megnyúlt ábrázattal járkálunk fel-alá, azzal a meggyőződéssel, hogy minket megint igazságtalanul bántottak, átvertek, megaláztak, egyenes az utunk a depresszióhoz.
Megbocsátás
Az önsajnálatban és önvádban szenvedőknek is gyakori elfoglaltsága a múlton való állandó rágódás. A múltban élés gyakorlatilag teljesen eltünteti a jelent és megrontja a jövőt, amire a Biblia is figyelmeztet: „Ne mondd ezt: mi az oka, hogy a régi napok jobbak voltak ezeknél? Mert nem bölcsességből származik az ilyen kérdés.” (Péld 7,10) „Ne emlékezzetek a régiekről, és a múlton ne gondolkodjatok!” (Ésa 43,18) Hiába telnek el sok esetben évtizedek is, az emlékezéssel újra és újra felelevenített sérelmes helyzet képtelenné teszi az embert a megbocsátásra. A haragos saját sértettségét dédelgetve elfelejti, hogy neki hányszor bocsátottak már meg embertársai, és ami a legfontosabb, hogy Jézus az ő bűneinek bocsánatáért is meghalt a kereszten.
Sokszor a hívők is képtelenek a megbocsátásra, pedig a Biblia egyértelműen leírja: „Elszenvedve egymást, és megbocsátva kölcsönösen egymásnak, ha valakinek valaki ellen panasza volna; miképpen a Krisztus is megbocsát nektek, akképpen ti is.” (Kol 3,13) Isten igéjében nincs rangsorolva a bűnök bocsánata kisebb vagy nagyobb vétek szerint. Péternek arra a kérdésére: „Uram, hányszor lehet az én atyámfiának ellenem vétkezni, és néki megbocsátanom? Még hétszer is?”, Jézus válasza nem éppen úgy hangzott, ahogyan azt a sértett fél elvárná: „Nem mondom néked, hogy még hétszer is, hanem még hetvenhétszer is.” (Mt 18,21–22) Egyes fordítások szerint pedig „hetvenszer hétszer” is.
Mindezek hátterén az rajzolódik ki, hogy az embernek nincs joga nem megbocsátani. És ha önző módon, csakis a magunk szemszögéből akarnánk megvizsgálni a megbocsátást, akkor is rá kell ébrednünk: ha jót akarunk magunknak, egészségünknek, meg kell bocsássunk minden ellenünk elkövetett tettet, hiszen a stressz, a harag „ölet”. Ne legyünk öngyilkosok! Mindig jusson eszünkbe, hogy „ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok. Ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket” (Mt 6,14–15). Isten sosem kér olyat az embertől, amit ne tudna megtenni, és ami ne válna hasznára.
Megbocsátáskor a harag mint hatalmas súly esik le szívünkről, és a neheztelés, a zúgolódás helyét az öröm és a szeretet váltja fel – ennek egészségre gyakorolt hatásairól pedig a fentiekben már részletesen szóltunk. Ne várjunk hát holnapig, és ne is tartsuk vissza a meg- bocsátás kegyelmét másoktól, de magunktól se! Nem engedhetjük meg magunknak az önvád luxusát! Ha Isten megbocsátott nekünk, ne hallgassunk a kísértő sugalmazásaira és saját önvádjainkra, ne gondolkodjunk folyton a múlton, vessük el magunktól az önvád súlyos terheit, hiszen, amint már tudjuk, a gyűlölet minden irányban öl. „Valaki” azt akarja, hogy mindig arra összpontosítsunk, ami „ölet”, Isten azonban azt szeretné, hogy arra összpontosítunk, ami „etet”: „szer-etet”. Isten ígérete pedig ez: „Gyalázatotokért kettős jutalmat vesztek, és a szidalom helyett örvendenek örökségükben.” (Ésa 61,7/a)
Filus Melinda
[1] Meláth Ferenc: Megbénít vagy szárnyakat ad a hit? Embertárs, 2012/4., 306.
[2] Uo., 310. o.
[3] Verner Ágnes: A depresszió és keresztény megítélése hazánkban, Pünkösd.ma, 2014/1.
[4] Gyökössy Endre: Akarsz-e meggyógyulni? Szent Gellért Kiadó és Nyomda, Bp., 2022.