Ötven éve halt meg David Ojsztrah

Teljes nevén David Fjodorovics Ojsztrah (1908–1974), a világhírű szovjet hegedűművész, pedagógus és karmester kereken ötven éve, 1974 . október 24-én hunyt el. A következő írással a nagyszerű művészre és emberre emlékezünk.

A kezdet – húsz év Odesszában

Szülővárosa, Odessza Oroszország egyik legkulturáltabb vidéki városának számított egyetemével, nagy múltú drámai színházával, élénk tudományos, irodalmi-művészeti életével. Rendszeresen szólt a kamaramuzsika a rangosabb orvosok és professzorok házában. Kiváló hegedűsök játszottak a város kávéházaiban, vendéglőiben. Operaházában Glazunov vezényelt, színpadán Saljapin és Caruso énekelt. A város falai között bontogatta szárnyait számos tehetség, így például az író Katajev, a híres hegedűművész Nathan Milstein, valamint két világhírű zongoraművész, Emil Gilelsz és Szvjatoszlav Richter. E városban élte le élete első húsz évét David Ojsztrah is.

Édesanyja, Izabella Sztyepanovna az operaház kórusában énekelt. Édesapja, Fjodor Davidovics Ojsztrah kishivatalnok volt, aki nagyon szerette a zenét, hegedűn és több fúvós hangszeren is játszott. Egyetlen fiát nagyon szigorúan nevelte. Magas erkölcsi tartásával, családszeretetével erősen hatott rá. Egyszerűen, szerényen éltek, állandó lámpafényben, mivel szobájukon nem volt ablak. Ugyanakkor szerető légkör, béke és nyugalom uralkodott a családban, s mindez optimizmussal, vidámsággal, szellemességgel párosult.

Izabella gyakran vitte a fiát az operába. A kis Dogyikot (ahogy Davidot becézték) lenyűgözte a karmester és a sok hangszer. „Három és fél éves koromban édesapámtól játékhegedűt kaptam ajándékba. Miközben játszottam rajta, azt képzeltem, hogy utcai zenész vagyok. Szomorú foglalkozás ez, de akkoriban sokan űzték Odesszában. Úgy éreztem, nincs és nem is lehet nagyobb boldogság, mint csatangolni az utcákon, és az udvarokban hegedülni” – írta később David Ojsztrah, visszaemlékezve gyerekkorára. A város messze földön hírneves hegedűtanára, Pjotr Szolomonovics Sztoljarszkij, aki az operaház zenekarában is játszott, kiszúrta a zenészeket figyelő kis Dogyikot. Türelmetlenül várta, hogy végre betöltve ötödik évét, elkezdhessen belőle hegedűst faragni. „Tehetséggyárában”, ahogyan az odesszaiak emlegették, 80-90 különböző korú gyerekkel foglalkozott egyszerre. A tehetségesebbekkel akár napi két-három órát is, a szerényebb képességűeket meg épp csak meghallgatta, de emlékeztette szüleiket a tandíj befizetésekre. Így állt módjában a tehetséges, ámde szegény gyerekeket ingyen oktatni. „Én is ezekhez tartoztam, és nem tudom, Pjotr Szolomonovics személyes segítsége nélkül hegedűs vált volna-e belőlem” – vallja be David Ojsztrah. Sztoljarszkij rendkívüli igényességre nevelte tanítványait önmagukkal szemben, megtanította őket a munka szeretetére és tiszteletére. Haladó gondolkodású volt.

David Ojsztrah viharos időket élt át: hatéves, amikor kitör az első világháború, kilencéves, amikor kitör a Nagy Októberi Szocialista Forradalom. Talán sehol nem változott olyan gyakran a hatalom, a törvény, a pénz, mint Odesszában: az 1917 októberét követő három hónap során tizennégy alkalommal cserélt gazdát a város. Elharapódzott a feketézés, a betörés, a korrupció. Nehéz anyagi helyzetbe került az Ojsztrah család is.

Ennek ellenére mindössze 18 évesen lediplomázott a Konzervatóriumban. A következő évben pe- dig már Glazunov hegedűversenyét játssza Kijevben – a szerző vezényletével, hatalmas sikerrel. Odesszai évei alatt ismeri meg Tamara Ivanovnát, aki feladva zongoraművészi karrierjét hozzámegy, és élete végéig hű társaként mellette lesz.

Odessza után Moszkva, Varsó és Brüsszel

1928 végén Ojsztrah Odesszából végleg Moszkvába költözik, ahol eleinte nem ismerik, így csak 21 évesen jut el oda, hogy első önálló estjét adja. Első díjat szerez Harkovban 1930-ban, majd Leningrádban 1935-ben. Sosztakovics így emlékszik vissza erre a versenyére: „A fiatal hegedűs egyszerűen lenyűgözte tudásával a zsűri tagjait, a közönséget, közte engem is. Hihetetlen könnyedséggel, virtuozitással játszott…, és mindannyian, akik ott ültünk a teremben, megértettük, hogy egy nagy muzsikus születésének vagyunk a tanúi.”

E győzelme megnyitotta előtte a külföldi bemutatkozások lehetőségét. A csúcsra két verseny: a varsói Henryk Wieniawski- és a brüsszeli Ysayeverseny segítette.

Tizenhat ország ötvenöt pályázója utazott a híres lengyel hegedűművészről, Wieniawskiról elnevezett versenyre. „Összemérni erőmet a külföldi hegedűsökkel – egyszerűen féltem” – vallotta be később Ojsztrah. Az első forduló után ezt írja feleségének: „Féltem, hogy nagyon fogok izgulni. És valóban, reggel, a gyakorlásnál úgy izgultam, hogy semmi sem sikerült, de estére minden lámpalázam elmúlt…, eddig mindenkit megelőztem. Hatalmas ünneplésben részesítettek. A művészszobában gratuláltak a résztvevők, a professzorok, riporterek meginterjúvoltak, fényképészek fotóztak. Nem akartam hinni a valóságnak, olyan az egész, mint egy édes álom, ekkora fordulatra igazán nem számítottam. …én eddig mindent megtettem, amit tudtam, ezután is mindent elkövetek. A lelkiismeretem tiszta, és nyugodt vagyok.” Bár Ginette Neveu lett a győztes, ő a második, így is nagyon boldog volt.

A brüsszeli Ysaye versenyre tizenkilenc országból százhuszonöten jelentkeztek. A Szovjetuniót öt fiatal hegedűs képviselte. Valamennyien drukkoltak egymásnak, összetartottak, de még így is nagy volt az idegi terhelés: „Szabályosan reszketett a lábam, amikor el kellett indulnom játszani. Útközben émelygett a gyomrom, nem kaptam levegőt, elhatároztam, elmegyek a verseny színhelyére, és bejelentem, hogy visszalépek. Egyébként távolról sem én lettem volna az első meghátráló. Sokan nem bírják elviselni ezt az eszeveszett idegfeszültséget… De képzeld, amikor kiléptem a színpadra…, minden erőm visszatért… Ezután az embertelen feszültség után bedőltem az ágyba, és úgy feküdtem egész este, mint egy hulla… Ha látnád, milyen tengernyi könnyet, bánatot, szertefoszlott reményt hozott a többségnek ez a verseny! Ha megérkezem, sok szomorú történetet mesélek majd” – írja nejének.

A verseny a szovjet hegedűiskola óriási sikerét hozta. Az első hat díj közül ötöt a szovjet művészek kaptak meg, Ojsztrah lett az első. Ezen a versenyen ismerte meg Ojsztrahot Erzsébet belga királynő, aki kiváló hegedűs volt. Nagyon rokonszenvesnek találta Davidot, vett is tőle órákat. Végrendeletében ráhagyta Stradivariját. A hegedű Ojsztrah halála után a Glinka Múzeumba került örök megőrzésre.

A világ meghódítása – a haza védelme

Brüsszel éles határvonalat jelentett David Ojsztrah életében: ezután kezdett el világjáró művészként élni. Európa legnagyobb hangversenytermei fogadták, az Ó- és Újvilág jeles impresszáriói, legnevesebb lemezgyárai keresték meg. Számos felkérés érkezett hozzá szovjet zeneszerzőktől, műveik bemutatását kérték tőle.

Éles váltásként érkezett az életébe az 1941. június 22-én kitört Nagy Honvédő Háború. Minden felborult. Bár a mondás úgy tartja, hogy háborúban hallgatnak a múzsák („inter arma silent Musae”), a szovjet művészek rácáfoltak erre, annak ellenére, hogy súlyos megpróbáltatások érték őket is, csak- úgy, mint népüket.

E nehéz időkben Ojsztrah családja kettészakadt. Feleségét és fiát, Igort Szverdlovszkba evakuálták, ahol Tamara katonai kórházban dolgozott. Egész napokra eltűnt: sebesülteket szállított, ágyúk mel- lett virrasztott. Sok szenvedést látott, és neki is sokat kellett eltűrnie. 1942 márciusától ismét beindult a tanítás a moszkvai Konzervatóriumban, ami 1941 októberében abbamaradt. Ojsztrah is megkezdte a tanítást, de olyan hideg volt az iskolában, hogy inkább a lakására hívta el az órákra a diákjait. Nemcsak Moszkvában hangversenyezett a háború alatt, hanem vidéki városokban is. Tagja volt a Konzervatórium háborús bizottságának, résztvevője „A konzervatórium a frontért” hangversenysorozatnak. „Mindennap játszom a rádióban, szólót, triót, szonátákat…, sokat kell próbálnom, gyakorolnom” – sorolja feladatait. Ráadásul az adások gyakran éjjel voltak. Bár Ojsztrahnak volt kijárási engedélye, mivel éjjel leállt a közlekedés, sokszor gyalog kellett megtennie az utat az elsötétített Moszkva utcáin botorkálva.

Leningrádban még rosszabb volt a helyzet. 1941 szeptemberétől 1944 januárjáig kilencszáz napon át tartották ostromgyűrű alatt a várost. Leningrád központjától az előretolt állásokig mindössze hat kilométer volt a távolság, de jártak a villamosok, folyt a zenei élet. A Leningrádi Filharmónia nagytermében zsúfolásig megtelt teremben játszották Beethoven IX. szimfóniáját 1941 novemberében. Sosztakovics a városnak írta VII. szimfóniáját, ott is mutatták be 1942 nyarán. 1943 márciusában Ojsztrah is adott hangversenyt Leningrádban.

 „A fasiszták sűrű ostromgyűrűt vontak a város köré, és megpróbálják éheztetéssel és a hideggel megtörni a lakóit. Mindennap messze hordó ágyúkkal lövik és pusztítják a várost. És mégis, mindenek ellenére a város él és dolgozik, harcol az ellenséggel, és még szórakozik is. A művészet, a zene nélkülözhetetlen az embereknek… Gondolhatod, milyen örömmel lépek fel ebben a hős városban, muzsikálok a katonáknak, parancsnokoknak, a város védőinek, milyen szívesen hegedülök a hatalmas hajók legénységének, azoknak, akik halálos tűzzel támadják a fasisztákat – mert tudom, hogy a zeném élvezetet, örömöt okoz nekik” – írja fiának. Így emlékszik vissza leningrádi koncertjére: „A közönség zsúfolásig megtöltötte a nagytermet. Hideg volt, ezért senki sem vette le a kabátját. Éppen Csajkovszkij hegedűversenyének Canzonettáját játszottam, amikor megszólaltak a szirénák. Légiriadó. De senki sem mozdult a helyéről, így végigjátszottam a koncertet.”

Fellépett a Leningradszkaja Pravda szerkesztőségében is, ahol vagy tizenöten gyűltek össze, hogy meghallgassák. „Erő és gyöngédség, az érzelmek vihara töltötte meg lelkünket, bensőnk parancsára megembereltük magunkat, és felszínre hoztuk mindazt a jót, ami bennünk rejlik. A blokád alatt az asszonyok is elfelejtettek sírni. De most…, most nem mertünk egymás szemébe nézni” – emlékszik vissza a jeles alkalomra L. Nyikolszkij újságíró. Néhány órával később másfél tonnás repeszbomba robbant pár méterre a szerkesztőség bejárata előtt.

A háborút követően Ojsztrah hazánkban, Bulgáriában, Romániában, Jugoszláviában, Ausztriában, Csehszlovákiában, majd több latin-amerikai országban, Angliában, Japánban, Amerikában, Svédországban, Svájcban, Olaszországban, Spanyolországban, Portugáliában, Új-Zélandon, Iránban, Pakisztánban, Indiában, Thaiföldön, a Fülöp-szigeteken, Ausztráliában lépett fel. Azt vallotta: a zene példa arra, hogyan kell fejleszteni a kapcsolatokat a népek, az országok között.

David Ojsztrah a pedagógus

David Ojsztrah 1934-től haláláig, negyven éven át tanított a moszkvai Csajkovszkij Konzervatóriumban. Mindig ügyelt arra, hogy egy-egy nagyobb turné után ne vállaljon egy darabig koncerteket, hogy diákjaival is foglalkozhasson. Tamara visszaemlékezése szerint „sohasem indultunk nyugodtan útnak. Úgy hagytuk el általában Moszkvát, mintha ágyúból lőttek volna ki bennünket, mert még az utolsó napon is, még a repülőtérre indulás előtti órákban is a Konzervatóriumban volt.”

Tanítási módszereiről leginkább növendékei visszaemlékezéseiből kaphatunk hiteles képet. A professzor és tanítványai között nem véletlenül alakult ki olyan kapcsolat, amely lényegesen túllépett tanár és növendék viszonyán. Zenei, kollegiális baráti kapcsolat volt ez, amely elsősorban a bizalmon alapult…, bizalmon a szakmabeli és az emberi iránt…, folytonosan nyomon követte tanítványai útját, velük együtt örült sikereiknek, együtt szomorkodott, ha kudarc érte valamelyiküket. Úgy ismerte tanítványait, mintha saját gyermekei lettek volna, és ők úgy szerették őt mint édesapjukat. Szívét kitárta előttük, és ők úgy jöttek házába, mint a sajátjukba.”

Leonyid Kogan: „Mi valamennyien tudtuk, én meg különösen, milyen nagyszerű ember élt közöttünk – jóságos, bölcs ember, aki komoly és alapos munkára serkentett bennünket. Ő volt hazánk hegedűs-, vagy inkább muzsikus-lelkiismerete. …Emlékszem David Fjodorovics szavaira, amelyeket az egyik Csajkovszkij-versenyen azoknak a hegedűsöknek mondott, akik nem jutottak a döntőbe. Olyan kedvesen, szívhez szólóan beszélt hozzájuk, hogy nekem is könny szökött a szemembe. Elmagyarázta nekik, mit tegyenek, hogy a következő alkalommal sikeresebben szerepeljenek. Nem vigasztalgatta őket, úgy beszélt velük, mint az apjuk. Sokáig nem fogom elfelejteni Ojsztrahnak ezt a beszédét.”

Bár Ojsztrah nagyon szerette növendékeit, soha nem volt részrehajló irányukban, még zsűritagként sem. Ha játszott neki valaki, először mindig a jó dolgokat sorolta fel, elismerve azokat.

David Ojsztrah nem csak szerető férj, gondoskodó apa, kiváló pedagógus volt, hanem az a széles látókörű gondolkodó, aki életidejéből oly sokat áldozott arra, hogy művészetével felemelje embertársai lelkét. Erre csak a legnagyobbak képesek. Ő közéjük tartozott!

 Tóth Judit

Az idézetek forrása: Viktor Juzefovics: David Ojsztrah. Beszélgetések Igor Ojsztrahhal. Gondolat Kiadó, Bp., 1980.