„A hét első napján pedig kora reggel a sírhoz mentek, és magukkal vitték az elkészített illatszereket. A követ pedig a sírról elhengerítve találták, és amikor beléptek, nem találták az Úr Jézus testét. Amíg emiatt tanácstalanul álltak, hirtelen két férfi állt melléjük fényes öltözetben. Akkor rémülten földre szegezték tekintetüket, azok pedig így szóltak hozzájuk: Miért keresitek a halottak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza, mit mondott nektek, amikor még Galileában volt. Azt mondta: Az Emberfiának bűnös emberek kezébe kell adatnia, megfeszíttetnie és harmadnapon feltámadnia. Visszaemlékeztek azért az ő szavaira…”

(Lk 24,1–8; revideált fordítás)

A hová a fenti, Bibliából idézett történettel ellátogatunk, ott angyalok szava szólalt meg. Jézusról szólt, az embereknek. Az élőről a halotthoz igyekvőknek. Ezért talán elgondolkodtató lehet mindazoknak, akik, ahogyan minden évben, az idén is szeretteik sírjaihoz igyekeznek majd szokásaik szerint október és november fordulóján, ahogy e történet asszonyai is tették egy történelmi pillanatban. Jézus földi élettörténete legmegrázóbb-legszebb eseményeinek kulcsmozzanata feltámadása. Ha igaz, ez maga a halálra ítélt emberi lét megoldása. Követői számára is kizárólagos és biztos remény. Mert Jézus kivégzésével a halál látszólag legyőzte az életet, de feltámadásával az élet Ura nemcsak a halált győzte le, hanem a halál urát is. És ez a győzelem messze felülírja az előbbit. Milyen jó lenne, ha a közeledő ünnepnapokon, amelyeken a halálra emlékezni mennek az emberek a temetőkbe, az életet ünnepelnék mégis. S bár talán kihívóan hangozhat ez annak, akinek friss vagy nem múló a fájdalom és a veszteség, mégis mindent felülmúló a vigasz, ha Jézus feltámadása valóság. Nem álságos, gyenge emberi vigasztalás ez, hanem sorsdöntő életvalóság, szívet  , nem gyógyuló sebeket gyógyítani képes, tökéletes örömhír. A sírok és a temető csendjének véglegessége helyett a mindvégig tartó élet meghirdetése egy jobb világban, ahol „a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak” (Jel 21,4). Ebben a kis írásban reményeim szerint ennek az üzenetnek vigasztaló hívása szólal meg.

Hajnali döbbenet

Jézus meghalt. A kereszten egyértelmű bizonyítékot szereztek erről a római katonák az akkori gyakorlat szerint (Jn 19,31–35), ezért biztosak lehetünk benne, hogy így volt. Róma hadserege, ha gyilkolásról volt szó, nem végzett félmunkát. Végképp nem, ha példát kellett általa statuálni. Mindazok, akik életük megváltoztatójaként, reménységükként, eddigi színtelen, szürke létük után egy új kezdetként tekintettek rá, akik hitték, hogy Isten küldötte, a Messiás, akit olyan régen megjövendöltek a választott nép prófétái, kimondhatatlan veszteségként, el nem képzelhető csalódással, reményeik elvesztéseként élték meg a történteket. Ahhoz, hogy érthessük kicsit is, mit élhettek át, el kell tudnunk képzelni azt a világot, azokat a várakozásokat, az általuk látott, mai szemmel is megrendítő csodákat, amelyek most értelmüket látszottak veszteni számukra. Mindez fölösleges volt? Illúzió? Értelmetlen, ahogyan így maga az élet is?

Nem így állunk-e szerettünk sírjánál, az élet értelmetlenségének gondolatával a szívben, nem ezt érezzük-e elvesztve egyre többeket azok közül, akik életünk valami módon egybeforrt, egyre haladva magunk is az életút vége felé, egyre magányosabbá válva ezáltal? A halál kegyetlen gyilkosa mindannak is, amit a maga töredékességében is teljességként éltünk meg még gyermekként a legtöbben, akiknek szép gyermekkor adatott. Hogy az élet valóban ajándék. Olyan ajándék, amit az elmúlással történő első találkozás vesz ki először a kezünkből, hogy már sérülten, hiányosan adja vissza azt hosszabb-rövidebb időre. Gyermeklétünk szemérmes-tiszta vakságának elvesztése ez. Ezért fáj úgy a halál. Mert értjük, micsoda veszteség a megismételhetetlen elvesztése, felfogjuk, átérezzük annak borzalmát, mert tudjuk, hogy valaki, akit szerettünk, kiszakíttatott, s mi is ki fogunk szakíttatni abból, amit Isten terve szerint örökre kellett volna élveznünk.

Ez a döbbenet volt az asszonyi szíveken azon a hajnalon is, amikor Jézusnak a végső tisztességet megadni szinte még sötétben siettek a sírhoz. Megrendítő és szép ez az
igyekezet – de ebben az esetben mégis elfogadhatatlan. De miért?!

A félreértett Jézus

Valóban hűségesek ezek az asszonyok! Látszik rajtuk, mennyire szerették Őt. És ezt halála után is szeretnék kifejezni azzal, hogy bizonyára még a sötétben elindulva mennek, hogy mihelyt az idő lehetővé teszi (ha vége a szombatnak), megadják Neki a végtisztességet (Márknál: már „napfelkelte-
kor…”
). Annyira szeretetre méltóak, annyira tisztességesek és gondoskodóak, annyi szeretet van a szívükben!

Mégis a döbbenet várja őket a sírnál. És ez a döbbenet a probléma!!! Nem a buzgóságukkal van baj, nem is az eltökéltségükkel, végképp nem a Jézus iránt érzett szeretetükkel. Mégsem találják: Mert nem jól, és nem jó helyen keresik Őt. S ebből következik a folytatás döbbenete is. Azonban szeretném előrebocsátani, hogy nincs jogunk 2000 év távolából visszatekintve ítélkezni felettük, hiszen mi már ismerjük a folytatást. Ott és akkor mi is döbbenettel álltunk volna az üres sír előtt. S nekünk is minden eszünkbe jutott volna, csak az nem, ami valójában történt. És nekünk is pontosan azért, amiért nekik – s éppen ez az, amit a történetből érdemes végiggondolnia mindenkinek, aki szeretne lelki útravalót kapni az evangéliumok leírásaiból.

Ők a sírhoz mennek azon a vasárnap hajnalon. Egy halotthoz. Ahhoz a Jézushoz, aki annyi csodát tett, annyi szeretetet adott, akitől annyi áldást kaptak, aki annyiszor gyújtott reményt a szívükben… De ez náluk már mind csak múlt idő. Ők emlékezni mennek, ahogy mi szoktunk; megadni a végtisztességet Neki, nem találkozni Vele!

Ezt abban a helyzetben még teljesen érthetőnek is mondhatnánk, mindaddig, míg eszünkbe nem jut a sok üzenet, amit a tanítványoknak adott, szinte sulykolni igyekezett Jézus. Emlékezzünk csupán azokra most ezekből, amikor előre jelentette szenvedéseit. Félreérthetetlenül: „Szükség az ember Fiának sokat szenvedni, és megvettetni a vénektől, a főpapoktól és írástudóktól, és megöletni, és harmadnapon feltámadni… Az Emberfi a emberek kezébe adatik, és megölik őt, de harmadnapon föltámad. És felettébb megszomorodtak.” (Lk 9,22; Mt 17,22–23) Az asszonyok a tanítványok szűkebb köréhez igen közel álltak, a Jézust mindenhová követőkhöz tartoztak, ha nem is a tizenkettő egyikeként. Ők is hallották, ahogy az épp keserű szívvel bujdosó apostolok is, a teljes örömhírt. Ez az angyalok szavából is kiderül: „Nincs itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza, mit mondott nektek, amikor még Galileában volt…” (Lk 24,6)

Hitben is hitetlen szív

Miért van az, hogy ebből csak a rossz maradt meg a szívükben? Hogy mindig csak a rossz marad meg a szívben? A 7. versben az angyal azt mondja: „Szükséges” (Károli) volt mindez – meg kellett történnie mindennek. Jézus halála nélkül nincs élet, keresztje nélkül nincs győzelem! De meglett, elvégeztetett! – ezt maga Jézus mondta ki a kereszten. És ők mindebből, aminek „szükséges” volt megtörténnie, eljutottak a „megöletni”-ig (lásd Lk 9,22). És itt mintha letörölték volna a táblát. Hová lett gondolataikból a folytatás? Miért nem jutnak el a „feltámadni”-ig?

A hit beteljesedésre várakozásának öröme, a halál felett aratott (isteni) diadal elé futás boldogsága, ami annyira hiányzik ebből a történetből. Hogy így érkezzenek a temetőbe, bármilyen abszurdnak is hat elsőre, ne a gyász fájdalmával; drága kenetek helyett a szívdobbanással: megtörtént-e, amiről beszélt? És akkor mindez nem a döbbenet, hanem a beteljesedés története lenne.

Persze, mondhatnánk, pont ettől hihető mindez. Egyébként „gyanús” lenne. Hisz egy ember erre így reagál. De tényleg így van? Mindazok alapján, amit Jézustól hallottak, akit valóban tisztán és őszintén szerettek, nem ezzel a csodás reménnyel a szívükben kellett volna a sírhoz futni? Hiszen minden szaván csüngtek, minden kijelentését őszinte szívvel fogadták és elfogadták. Az emberi szív nagy rejtélye ez. A kezdetekhez vezet mindez vissza minket, az édeni bukás valamiféle maradványa, hogy oly nehezen vagyunk képesek elfogadni és aztán őrizni a szívünkben a jót. A rosszal persze azonnal szóba állunk, hagyjuk, hogy azonnal hatalmába vegyen és letaglózzon. A legtöbb ember, ha van is hite, mindebben sorstársa ezeknek az asszonyoknak – hittestvér a hitetlenségben.

De hisz Ő feltámadt!

Az élő Jézus csodái nyomán mennyi szomorúság fordult örömre, amíg a földön járt! Ezt az ember Jézust Krisztust ismerték és szerették, követték, Tőle remélték Isten országának felállítását. De ez a Jézus meghalt, és hogy ezek az asszonyok most is a csodáért mentek volna a sírhoz, láttuk, sajnos kizárt. Ha bárki, aki meg akarja adni a végtisztességet Jézusnak, így megy ki ahhoz a sziklasírhoz, egy szavunk nem lehetne. De ezek az asszonyok nem akárkik. Ők együtt járták Palesztina útjait a Mesterrel, ők látták a csodákat, itták a szavait, hallották az ígéreteket, köztük a legnagyobbat, a feltámadásét. Ennek hátterén mélységesen szomorú látni ezt a csodálkozást, ezt a meglepődést, ezt a döbbenetet. Szinte halljuk a kérdéseket: ki tette, miért, mikor, hogyan? – Miért marad ki közülük: „Hát igaz volt?!”Emberek tömegei hiszik el ma is, hogy Jézus járt a földön, hogy története így vagy úgy valóságos lehetett. Talán hisznek akkori csodái megtörténtében, tanításait elfogadják és követésre méltónak tartják, sokan még követni is igyekeznek, erkölcsi tisztaságát elismerik, netán csodálják. Ám sokan itt megállnak, s nem látnak túl a síron, ahogyan akkori követői sem. Még magukat kereszténynek vallók szájából is gyakran hallható ez: „nem tudok a feltámadással mit kezdeni”. De csak „visszaemlékezni”, az evangéliumokat olvasva azokat lezárult történetekként becsukni, amelyek nem folytatódnak, nem élnek tovább olvasójuk szívében, mit ér? Ha itt megállunk, s ezen túl nem hiszünk a feltámadott, ma is élő Krisztus valóságában, akkor nem sokat.

A feltámadás legitimálta, emelte isteni tetté mindazt, amiket e földön járva véghez vitt. A feltámadás igazolta visszavonhatatlanul, hogy Ő volt a Messiás. Hogy minden, amit e földön cselekedett, messiási tett volt. Hogy amiként magáról szólt, hogy Ő a világ világossága, az élet kenyere, az út, az igazság, egy új világ ajtaja, a feltámadás és az élet, igaz! Hogy Ő nem csak nagy ember, próféta, hanem maga Isten Fia volt.

A feltámadással megszűnik minden kétely. Ha a feltámadott Krisztus ma is él, és értünk él, ez megnyitja számunkra a hit kimondhatatlan távlatait, győzelmeket hoz önmagunkkal vívott harcainkban, a világban megvívandó küzdel meinkben, s végül győzelmet a végső ellenség, a halál felett (1Kor 15,26). Mindezt a ma is élő Jézussal az oldalunkon.

Az elhengerített kő

Szólnunk kell egy jelről is, ami a szemeink előtt van, s ami mellett mégis könnyen elmegyünk e történetben: az elhengerített kőben, ebben az egyszerű, de hatásos képben benne van az üzenet esszenciája, amelyet az ember, az előbbiekben láttuk, mégis megbotránkozva, ijedt csodálkozással, viszszahőkölve fogad. A rómaiak által lepecsételt súlyos kőtömb, melynek mozdíthatatlansága pedig
a halál véglegességét, egy lezárt, immár megpecsételődött múltat hivatott örökre őrizni, nincs a helyén. A feltámadottat nem tarthatta fogva a sír. S az emberi gondolkodás ezt látva mi az, amit elsőként mond? – „Itt valami szörnyűség történt!” János evangéliumában, Mária szavaival: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették őt.” (Jn 20,2)

Mit keresitek…?

De Isten nem hagy minket itt időzni. Angyalok érkeznek, s elhangzik az egész Biblia egyik leghatalmasabb kérdése: Miért keresitek Őt? A halottak között az élőt? Az élet a végső valóság, nem a halál, ha e földi történelem borzalmait látva-nézve teljesen hihetetlennek is tűnik. Jézus egész földi útja ezt a halál feletti teljes és végső győzelmet hirdette és szolgálta. A halált legyőző, halálon túllépő életet. Az élet végső győzelmét egy önmagát halálra ítélő világban-világnak. Amikor elsőként, győztesen kilépett a sírból, megelőlegezte mindannyiunk csodálatos halálból való ébredését, mindazokét, akik hisznek abban, hogy bűneik az Ő helyettes halálában bocsánatot nyernek – és ezzel Isten Országának kapunyitását. „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz énbennem, ha meghal is, élni fog. És aki csak él és hisz énbennem, nem hal meg örökre.” (Jn 11,25–26; pont. ford.)

Ez a történet tehát, ahogyan az evangéliumok egy mondata sem csupán erkölcsi tanulságokkal teli olvasnivaló, ahogyan arra a legtöbben óhatatlanul is néznek, akár keresztényként is, hanem valóság – minden mozzanatával együtt: az elhengerített kő, az üres sír, az angyalok szava, ez mind valóságos! Most még hitet igénylő valóság, de valóság! Jézus él! – és ez nem tűzfalakra és járdákra felfestett vagy plakátokon hirdetett, kétes eredményt hozó, elcsépelt, tartalom nélküli üzenet, hanem olyan döbbenetes valóság, amelyet ha megértünk, legyen bármilyen nyomorúságos az emberi élet, mindannyiunk élete, annak értelmére találunk rá. Ezt nem szabadna felednünk soha – a mindennapok lelki sivatagában ugyanúgy nem, mint mikor a temetőben virágot teszünk szeretteink sírjára.

„Emlékezzetek…, visszaemlékeztek azért…”

Mennyire fontos emlékezni! Emlékezés nélkül jelenünk csonka és kiszolgáltatott. A jövőnk alapok nélküli. Így és ezért lesz az asszonyokhoz intézett angyali felhívás is új kezdet az életükben. A fordulat pillanata, amikor megfogadják az angyalok szavát. Kellett nekik ez a fi gyelmeztetés! Helyrebillentette őket, kihozta őket gyászukból, szomorúságukból, elveszettségérzetükből. Ha az elején csodáltuk ezeknek a nőknek a szeretetteljes ragaszkodását, most csodálkozzunk rá arra, hogy hitük hogyan erősödött meg egy szempillantás alatt. A folytatásban azt látjuk, azonnal mennek vissza a sírtól az apostolokhoz (8–9. vers)!

Nincs szükség már a kenetekre, a fűszerekre, nem kellenek a gyászénekek, szomorúságuk azonnal örömre változott. És rohannak továbbadni az örömhírt, a remény üzenetét! Az apostolokhoz igyekeznek, akikkel közös lett Jézus mellett a múltjuk, és közösek a nekik küldött jézusi felhívások. S akikkel aztán majd minden kezdődik elölről, hiszen az asszonyok szava „csak üres beszédnek látszott azok előtt” (Lk 24,11). De köztük is lesz egy Péter és egy János, akik azonnal indulnak a sírhoz, mert sóvárognak a bizonyosságra…

Így terjed az evangélium. A múltban és ma is. Az asszonyok hite megerősödik, meggyőződésük örömhírhozókká teszi őket. A kétely kereséssé válik az apostolokban, s mikor meggyőződnek az igazságról, az életüket teszik fel arra, amiről bizonyosságot szereztek. Milyen csodálatosan egyszerű ez, és mégis olyan nehéznek tűnik számunkra. Pedig csak a legelső pillanatot kell megragadnunk. Hinni Istennek! Neki hinni. És emlékezni.

Az én emlékeztetőm a sírnál

Hagy zárjam mindezt egy egészen személyes történet felidézésével, amely megtanított engem is
„emlékezni”.

Szeretem a különös hangulatokat. Ezért is megyek ki november 1-je környékén a temetőbe – este, amikor csak a mécsesek világítanak, és valami különös békesség lengi be az őszi estét. Ki szoktam zárni a külvilágot, amennyire tudom, békés-szép zenét teszek a fülemre, és gondolkodom. Ráadásul 2-án, ha lehet, mert akkor már eltűnik az embertömeg, végre békés csendet hagyva maga után. Azonban, ha úgy megy ki az ember, mint akkor, mert másnapra már rossz időt mondtak, pont 1-jén, amikor igen sokan vannak, az alkalom arra is jó, hogy sok különös dologra felfigyeljen.

Életképek „jönnek velem szembe”:
– Egy fiatal pár… A lány kezében süticsomag. „A temető előtt, ha már a közelben van, csak beugrunk a cukrászdába is…” Talán alig várják, hogy leülhessenek a süti mellé, de a „kötelességet” még le kell róni, így illik, így egyelőre a temetőben igyekeznek céljuk felé.

– Gyerekek… Mint valami különös játszóteret használják a sötétet és a fényeket. Mi is így voltunk ezzel, emlékszem. A nagyon hiányzó nagyik sírjánál ilyenkor találkozott a család, és ez sokszor megbeszélt kezdete volt egy ritka napnak, amit együtt töltöttünk, szüleink a rohanásból kiszakadva, mi gyermeki naivsággal megélve a napot. Olyankor nem is fájt annyira, hogy nincs már a nagyi. De előtte lelkesen gyújtogattuk az unokatesókkal a gyertyákat.

– Aztán felnőttek… Mint valami különös, misztikus játék részesei, elemlámpákkal, világító telefonokkal keresik a sírokat, hisz egyébként nem nagyon járnak ők erre. Ami elmúlt, elmúlt –gondolják sokan. Minek azzal törődni? Egyébként sincs idő emlékezni. Ilyenkor azonban illik…, ez hagyomány…

Sétálok, és figyelem ezt a különös játékát az embernek élettel-halállal. Azt hiszem, ki-ki a maga módján így próbál szembenézni az elkerülhetetlennel, a lehetetlennel. Elkerülni a mélyebb szembesülést saját sorsával.

Mennyire más dolog azonban úgy kimenni a temetőbe, hogy nem vagyok már e nyüzsgő embertömeg része. Köztük járok, de más vagyok – a kiváltságos kisebbség közül való, akik már tudják, hogy nekünk nincs keresnivalónk ebben az identitását kereső, valamibe be nem vallottan is kapaszkodni kívánó, szomorúságról tudomást venni nem akaró vagy azt elhessegető tömegben. Már jó sok éve úgy mehetek ki ilyenkor a sírkertbe, hogy reménykedem. Mert látom a láthatatlant, és elmerülhetek az ígéret csodájába: „Tudván, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, Jézus által minket is feltámaszt.” (2Kor 4,14) Egyike lehetek azoknak, akikről Péter ezt írja: „Őáltala hisztek Istenben, aki feltámasztotta őt a halálból, és dicsőséget adott neki; hogy a ti hitetek reménység is legyen Istenben.” (1Pt 1,21)

És ez mindent megváltoztat. Kiemel a felszínes, emberi, Isten által nem akart ünnepből, eltávolít attól, s közel visz ahhoz, aki miatt értelmetlenné vált a halottak keresése, ünneplése. Mert Ő elhozta az életet e világra. De csak tudom vagy ismerem is ezt a nagy igazságot, a szívem mélyéig hatolóan? Régen olvasom a Bibliát, de csak néhány éve, hogy ebben is kaptam valami újat Jézustól. Szégyen, nem szégyen, csak nem is olyan rég értettem meg ezt igazán, s úgy, hogy most már nem fogom elfelejteni.

Mint minden évben korábban, ekkor is úgy gondoltam, meggyújtok egy mécsest a temető előtt, a megfeszített Krisztus kőszobránál. Ezt addig mindig olyan hálás szívvel tettem, jóérzéssel. És ahogy most egyik Mamáméktól, a másik Mamáék és Édesapám sírjához tartottam, nagy örömmel nyugtáztam, hogy lám, még marad egy mécsesem, „Isten gondoskodott róla, pedig én most el is felejtettem” – azt viszem majd a szoborhoz.

És ekkor megszólalt bennem, letagadhatatlanul, hangosan, nem ijesztően, de megrázóan egy hang. Ugyanaz a hang, amely két évezreddel korábban az asszonyokhoz szólt Jézus sírjánál. Annyira valóságos volt Isten kérdése, hogy elszégyelltem magam: Miért keresitek a halottak között az élőt? Tényleg, mit akarok én itt?! A döbbenet és a megvilágosodás furcsa kettőséből valami felemelő született: ott sétáltam Isten egészen közeli jelenlétében. Én a temetőben, és az Örökké Élő velem.

Minden évben felháborodom azon is, hogy ilyen alkalmakkor (ez húsvétkor különösen fájdalmas!) nappali fényben úszik a sok színes mécsestől, gyertyától az ún. Lourdes-i barlang, amelynek közepén Mária áll. Jézus keresztjénél sokkal kevesebb a gyertya. Már kifelé tartva most is háborogni kezdett a szívem, hiszen 15-17 ember állta körül a Mária-szobrot, a gyertyalángokba mélyedve, mécseseket gyújtva, ájtatosan. Jézus szobránál pedig senki nem volt!!! Akinek mindent köszönhetünk, akinek halála és feltámadása a mi halálunk és feltámadásunk, szabadulásunk reménye, annak „emlékműve” most is magányos volt, ugyanúgy, ahogyan az a Jézus, aki valóságosan köztünk élt – értünk élt.

De abban az újonnan megélt Isten-közelségben azonnal tisztán láttam s megértettem, hogy mindez így van jól! Mármint az utóbbi. Az emberek persze nem ezért nem vették körül Jézus alakját, amit én megértettem ott és akkor, mégis nagy tanulság volt számomra abban a lelkiállapotomban, megszólíttatva. Mert nekem minden azt üzente azon az estén: Miért keresitek a halottak között az élőt?

Hiszen már oly régen tudom, százszor elolvastam addig is ezt a nagy igazságot, de így még sosem szólt hozzám ez a hatalmas ige. A legnagyobb örömhír szava a gyászolókhoz, akik épp Jézust elsiratni mentek, ahogy láttuk. „Ne sírj!” – üzente minden asszonynak a feltámadás hajnalán Jézus az angyalok által, ahogy annak idején a naini özvegynek is mondta. És aztán következett az élet…

Így hát nem is oly rég, 2021. november 1-jén e mulandó élet egyik legnagyobb igazságát adta nekem Istenem. Azt, ami már olyan rég az enyém volt, de amire mégis fel kellett nyitnia a szemem. Hogy ne a halállal foglalkozzak – ilyenkor sem, egy kicsit sem, már „nem részeként a tömegnek” sem, hanem gondoljak az életre, amit Benne kaptunk. Hagyjam azt a mécsest, hiszen Ő él, és most is szólt hozzám, és közbenjár értem, és harcol, hogy minden efféle, még megmaradt gyengeségemből, tévedésemből, torz gondolatoktól és megannyi bűntől megszabadítson. Hogy soha többé ne keressem a holtak közt az élőt. Hogy a sírgödör helyett a Jézusban kapott életre, a menny felé emeljem mindenkor tekinte-tem. Ahol vár minket az, aki „nincsen itt, mert feltámadott”!!!

Hommer Attila