A működő párkapcsolat egyik alappillére: a JÓ kommunikáció
A nyári színházi programok között találkoztunk először Piczkó Katalin pszichiáter párkapcsolati konfliktusokról szóló interaktív előadásával, a „Szeretetkert”-tel. Az önismereti játék szerint mindannyiunknak van egy privát kertje,amely az életét szimbolizálja. Azon belül áll egy fa, ami az énképünket szemlélteti, s lehet a kertben számos ösvény, melynek útja, hossza, milyensége pl. a kommunikációnkról ad képet, de a kertünkben még sok minden más is helyet kaphat. Tárgyak, tavak, természeti képződmények, építmények stb., mely szimbólumok különböző tulajdonságainknak felelnek meg. Mielőtt felfednénk a pszichológiai játék összes szimbólumának jelentését, megkérjük az Olvasót, rajzoljon le egy általa elképzelt kertet, ami spontán eszébe jut! Az is jó, ha csak elmondja, hogyan képzeli el. Ezt a képet ossza meg a párjával, és beszélgessenek róla! A jelképek Piczkó Katalin „Szeretetkert” c. könyve segítségével beazonosíthatók, ami a kertünket átszelő ösvényekre, vagyis kommunikációnk ösvényeire kalauzolja el Olvasóit.
A Szeretetkert elmélete szerint optimális esetben az ösvény elvezet kertünk minden részéhez, vagyis kapcsolatunk minden területéről tudunk beszélgetni. Ha a kommunikáció jól működik, akkor szinte bármelyik terület nehézsége kezelhetővé válik. Ha viszont begazosodott, ha elhanyagoltuk, és nem jut el kapcsolatunk kertjének bizonyos részeihez, akkor az olyan elzárt területet jelezhet, amelyről nem tudunk beszélni, amellyel kapcsolatban nincsenek egymás közt szavaink. Egyfajta zárványként működhet, lappangó titokká, esetleg tabuvá válhat. Megakadhat a változásban, fejlődésben, és mindez a kert egyéb részeire is hatni fog, így azok problémája, nehézsége is megsokszorozódhat.
Például, elégedetlenek vagyunk a szerepek, feladatok felosztásával, de nem tudunk róla beszélni, csak lassan ölő méregként csepegtetjük negatív érzéseinket egy láthatatlan pohárba, és a gondokat a szőnyeg alá söpörjük.
A párkapcsolatokat meghatározó négy alappillér egyike, a kommunikáció, bár unásig taglalt téma, ennek jó megvalósítása mégis az egyik legnehezebb dolog. Az igazán jó, tiszta, minden helyzetben építő jellegű kommunikációra valójában csak törekedhetünk.
Nincsen játszma játékosok nélkül
Elég egy stresszhelyzet, és szinte azonnal megjelennek a destruktív, romboló mintáink, a beidegződött válaszok, melyek egyértelműen vesztes-vesztes helyzetet teremtenek. Egy jó párkapcsolati beszélgetésben nem csak a tények mentén kommunikálunk, így – és hol máshol, ha nem itt – hamar felszínre kerül az érzelmi érintettség, amit nem lehet kommunikációs technikákkal kiiktatni.
Zsigeri reakcióink a tudatot megkerülve azonnal a felszínre törnek. „Ne hagyd magad, vágj vissza!” vagy „Fuss és menekülj!” – súgja egy belső hang, azaz megkezdődik a „Kinek van igaza?” játszma. Ugyancsak gyakori mintánk az erőszak burkolt formája, a manipuláció. Az egyik legnépszerűbb típusa a sértődés, amikor megszólal egy belső hang: „Ha te így, akkor én inkább nem is szólok hozzád.” Megvonjuk a másiktól a figyelmünket, a szavainkat, a hozzá fordulásunkat. Súlyos csönddel éreztetjük, hogy a másik viselkedése, a létezése számunkra nem megfelelő. Ezek az eszközök látszólag és pillanatokra a győzelem mámorával tölthetnek el minket, csakhogy letaroljuk vele a kapcsolatunk kertjét. Romboljuk a közelséget, az intimitást, a meghittséget, a bizalmat, a tükörképet – éppen azt, ami miatt a kapcsolatban vagyunk. Tehát az erőszakos módszerek a kommunikációban valójában vereséghez vezetnek. Amit egy-egy ügyben esetleg kivont karddal vagy csellel elveszítünk, az maga a kapcsolat. Mindez néha úgy megy végbe, hogy észre sem veszszük, mi történik velünk. Az erőszakos játszma másik oldalán gyakran megjelenik az egyértelműen vesztes fél, aki inkább bólogat, alárendelődik. A „Kinek van igaza játszma?” ilyenkor az „én nyerek, te veszítesz” látszatát kelti.
Miért űzzük ki magunkat a „Paradicsomból”?
Miért tesszük ezt egymással? És miért pont azzal, akit állítólag a legjobban szeretünk? Akivel beléptünk a szerelem paradicsomi állapotába?
Ebben a zsigerileg kódolt hirtelen reakcióink mellett meghatározóak azok a korai minták, melyeket szüleinktől, családi kapcsolatainkból örököltünk. Az, ahogyan ők kezelték a vitákat maguk között, amilyen eszközökkel egymást próbálták befolyásolni, valamint nálunk elérni, hogy az általuk üdvözítőnek tartott úton járjunk. Ezek mélyen belénk ivódnak, s a gyermekkorban megélt élményekhez hasonló helyzetek mint kapcsológombok aktivizálják ezeket a reakcióinkat.
Sajnos nem létezik olyan ideális család, amelynek tagjai csupán építő jellegű kommunikációs mintákkal próbálnák érdekeiket érvényesíteni, szükségleteiket kifejezésre juttatni, és elérni, hogy a másik az ő vágyaik szerint viselkedjen. Stressz és konfliktus esetén elveszítjük a tudatosságunkat, s pillanatok alatt előtérbe kerülnek a romboló, erőszakos, manipulatív vagy alárendelődő minták.
Ezt nevezi Marshall Rosenberg „sakálkommunikációnak”. Úgy támadjuk meg a másikat, hogy észre sem vesszük – mert az is támadás, amikor számonkérünk, kioktatunk, hibáztatunk. Ez gyakran csupán a hangnemünkből derül ki. Ugyanazt a kérdést például, hogy „Hol voltál?”, feltehetjük érdeklődve, kíváncsian vagy számonkérő hanglejtéssel is. Durvább, nyíltabban erőszakos, ha minősítünk, ha negatív jelzőkkel illetjük a társunkat, vagy negatív összehasonlításokat teszünk. Támadás, erőszakos megnyilvánulás az is, ha „felülről” kommunikálunk, azaz cinikussá, fölényessé, gúnyossá válunk. Ha célozgatunk, kétértelmű mondatokat vágunk a másikhoz, vagy éppen meg vagyunk győződve tévedhetetlenségünkről, az igazunkról. Hatalmas arzenállal rendelkezünk, hogy elképzeléseinket burkolt vagy nyílt erőszakkal a másikra kényszerítsük.
Anélkül, hogy észrevennénk, folyton belebonyolódunk ezekbe az erőszakos játszmáinkba, miközben a legfontosabbat, magát a kapcsolatot, a saját „Paradicsomunkat” romboljuk. A levegőt szívjuk el magunktól, a másiktól, egymástól. Elfelejtjük, hogy a szeretet tiszta levegő számunkra. Rosenberg szavaival élve, öngyilkos kommunikációt folytatunk. Kapcsolatunk kertjét mérgezzük. Létünk alapjait.
Sakálnyelvre a választ sakálnyelven kapjuk
Életünk természetes része a verbális erőszak, a szavakkal történő bántalmazás. Nem azért, mintha elvetemült, gonosz emberek lennénk, egyszerűen így szocializálódtunk, magunk is ebben nőttünk fel. Azt adjuk tovább, amit kaptunk. Kulturális mintáink részévé vált, és belénk ivódott gyerekkorunktól fogva mint természetes kifejezésmód, befolyásolási eszköz.
A sakálmondatokra aztán természetesen sakálválaszok születnek. Sakálkérdésre: „Hol a fenében van a távirányító?”, sakálválasz: „Mit tudom én! Ahova tetted!” Olyan könnyen megyünk bele személyeskedésbe, sértődésbe, passzív ellenállásba. Elindul a kommunikációban egy lefelé gyűrűző spirál. Egyre negatívabb érzéseket generálunk egymásban. A gödör alján pedig ott lapul az egyre több fájdalommal telített kapcsolat.
John Gottman, a neves amerikai párkapcsolati szakértő hihetetlen érzékenységgel tudja megjósolni egy-egy vita kapcsán a kapcsolat jövőjét, kimenetelét. Ő a legveszélyesebbnek a becsmérlést, a folyamatos kritikát, a játszmázást és a szőnyeg alá söprést tartja. Ugyanakkor mindannyiunk számára adott a lehetőség, hogy ezen változtassunk. Ennek első lépcsője az önmagunkra ismerés. Észrevenni, belátni, tudatosítani saját mintáinkat. Rálátni a reakcióinkra, kapcsológombjainkra, amelyek kiváltják belőlünk a rombolást. A konstruktív, építő jellegű kommunikáció tanulható, fejleszthető.
Ráadásul, ha a személyiségünknek ezen a külső rétegén, a viselkedésünkön alakítunk, az mélyebb változásokat is magával hozhat. Ha megtanuljuk tiszta, erőszakmentes kommunikációval kijelölni a határainkat, nő az önbizalmunk, pozitívabbá válik az énképünk, és máshogy tekintünk önmagunkra. Felismerhetjük mások romboló mintáit, fokozódik az érzékenységünk, élesedik a hallásunk, és előbb-utóbb azt is érzékelhetjük, hogy a párunknál is csupán egy beépült destruktív mintázat működik. Nem ijedünk meg, ha a kardfogú tigris árnyéka rávetül a másikra, mert nem tévesztjük össze vele, és nem kerülünk bele a negatív, lefelé forgó spirálba. Máshogy fordulunk önmagunk és a külvilág felé egyaránt.
A legnagyobb kihívás számunkra, hogy egy-egy helyzetben a saját fájdalmunkon túl meg tudjuk-e látni a másik igényét, sérelmét, fájdalmát is. Képessé válunk-e arra, hogy már nem a támadást, hanem a mögötte lappangó ki nem elégített szükségletét érzékeljük. Felismerjük-e, hogy valójában milyen kérés lappang támadó szavai mögött. Ha igen, akkor esélyt teremtünk önmagunk s a kapcsolat számára, hogy tekintetünkben, esetleg szavainkban is megőrizzük a szeretetteli kapcsolódást, megbocsátással, elfogadással.

Váltsunk zsiráfnyelvre!
Marshall Rosenberg az erőszakos „sakálnyelv” mellett bevezette a „zsiráfnyelv” fogalmát. Miért éppen a zsiráfot választotta? Mert a szárazföldi állatok közül a zsiráfnak van a legnagyobb szíve. Márpedig sokkal nagyobb esélyünk van arra, hogy a másikhoz kapcsolódjunk, hogy meghallja, befogadja szükségleteinket, ha a szívünkből beszélünk. Ha az érzéseinket, igényeinket fogalmazzuk meg. Zsiráfnyelven tehát magunkról, a szívünkből beszélünk.
Különleges testrésze a zsiráfnak a füle. Zsiráffüllel hallani a másikat azt jelenti, hogy azt halljuk, ami a másik szívében rejtőzik, miközben azt érzékeljük csupán, hogy kibillent az egyensúlyából. Bánt minket, mert valamilyen fájdalma van, és elveszítette a konstruktív eszközeit, amelyekkel azt kezelni tudná. Valójában ez áll minden kommunikációs támadás, romboló, erőszakos vagy manipulatív minta hátterében. Ha ezt mondja a párunk: „Hogy lehetsz ilyen önző, hogy megint azt a hülye tévét bámulod?”, a zsiráffüllel azt halljuk meg, hogy hiányzunk neki, hiányzik neki az intimitás, a támogatásunk, a velünk való egység megélése.
Természetesen mindez egy hosszú tanulási, fejlődési út, kíméletlen őszinteség eredménye önmagunkhoz. De éppen ez az út vezet el egy szeretettelibb világba – önmagunkkal, másokkal.
Érdemes végiggondolni, hogy a saját kertünkben vajon milyen a kommunikáció ösvénye? Pompás virágok nyílnak-e mellette, vagy netán gazossá, nehezen járhatóvá vált, és a konfliktusok sziklakertjébe vezet, ahol a tüskék és az éles kövek veszélyes sérüléseket okozhatnak.
Útjelző táblák a konstruktív kommunikációhoz
Az első lépés, hogy objektíven lássuk magunkat, és nézzünk szembe azzal, ami belőlünk a másik felé áramlik. Milyen jeleket bocsátunk ki? A kommunikációs jelrendszernek két fontos eleme az, hogy „miről” beszélünk, és az, „hogyan”.
Miről beszélünk?
1. Nem mindegy, hogy a kommunikációs létra melyik fokán zajlanak a beszélgetéseink. Vajon a klisék, a tények, a vélemények, az érzelmek, a szükségletek, a mélyebb értékek, hitrendszerek területéről beszélünk?
2. A kertünk mely területei vannak lezárva, mi az, amiről nem vagy csak nagyon nehezen vagyunk képesek beszélni?
3. Mennyire van jelen a humor, a játékosság a beszélgetéseinkben? Milyen gyakran kalandozunk el a „rétre”, kertünk szabadon hagyott részére?
4. Mennyire ismerjük el a másikat, azaz milyen tükröt tartunk egymás elé?
5. Mennyire tudunk egymásnak valódi figyelmet, odafordulást, elfogadást adni?
Hogyan beszélünk?
Mindenekelőtt fontos felismernünk az ösvényünk mintáját a kertünkben (életterünkben). Különösen, ha a sziklakertben vagyunk, azaz konfliktus, nézeteltérés van köztünk. Ilyenkor vajon hogyan próbáljuk érdekeinket érvényesíteni, befolyásolni a másikat? Milyen kommunikációs stratégiákat hoztunk otthonról, szüleinktől, az eredeti környezetünkből?
Egy-egy vita kapcsán maga az eredeti ügy gyakran háttérbe szorul, és azt nem is látjuk már a személyes sérelmektől. A „Kinek van igaza?” játszmák során, egyre inkább csak a sebeinket nyalogatva, újra meg újra támadásba lendülünk. Olyan kijelentések hagyhatják el a szánkat, amilyenekre józan pillanatainkban sosem ragadtatnánk magunkat.
A kommunikációdról gyermeked lelkében lenyomat készül
„Mi ez a kupleráj? Azonnal csinálj rendet!” Kinek nem ismerős ez a néhány mondat? Vagy úgy, hogy neki címezték gyermekként, vagy úgy, hogy ő használta szülőként. Pedig ez tömény „sakálbeszéd” két, erőszakos mintával: a „kupleráj” minősítés, a „csinálj rendet!” pedig parancs, utasítás. Nézzük meg, mit is érünk el vele egy gyermek esetében. Mi történik akkor, ha egy hétköznapi helyzetben ezt a parancsot kapja? Vajon mit érez? Mit gondol? Mi lesz a várható reakciója?
1. Először is negatív érzések keletkeznek benne. Nem akarja ezt hallani. Emiatt mintha beszűkülne a figyelme, kevésbé lesz nyitott az ezután érkező információkra. Leegyszerűsítve, egyfajta szelektív süketség alakul ki nála. Indulatokat vált ki belőle, és a racionális része megszűnik jelen lenni a kapcsolatban.
2. A negatív érzések ellenállást váltanak ki benne. Elképzelhetjük úgy, mintha fal épülne belőlük a gyermek és a szülő közé.
3. Nem a tartalomra figyel, nem a szoba állapotára, nem a tényekre, és nem a kérésre. Ösztönösen a másik személyére fog reagálni, a tőle jövő negatív szavakra. Arra, ami sérti az önbecsülését. Minden önbecsülést romboló kifejezés, rombolja magát a kapcsolatot is.
4. Önbeteljesítő jóslatként életre kelhet a „lusta, trehány” kifejezés: ilyen vagyok, és kész, legközelebb is ilyen leszek. Ilyennek születtem.
5. Nem motiválja őt a változtatásra, a cselekvésre.
6. Elutasítást él át, úgy érzi, hogy nem szeretik, nem fogadják el.
Márpedig szinte mind kapunk ehhez hasonló mintákat gyermekkorunkban. Ezek mélyen belénk ivódnak, aztán stressz hatására hasonló helyzetben életre kelnek bennünk, s hasonló kritikus, erőszakos kirohanásokkal reagálunk a kapcsolatainkban.
Érzelmi zsarolás, manipuláció
A Rosenberg-féle sakálszimbolikát egy kicsit színezve, létezik az erőszaknak egy másfajta eszköze is: a manipuláció. Például: „Nagyon szomorú vagyok – hogy néz ki a szobád?” „Bíztam benned, hogy legalább elpakolsz.” „Rosszulesik, hogy nem figyelsz rám. Látom, nem törődsz azzal, ami nekem fontos.” „Pont emiatt vagyok stresszes. Ez az, ami megbetegít.”
Ilyenkor az érzelmi zsarolás eszközével próbáljuk befolyásolni a másikat. Ahelyett, hogy őszintén megfogalmaznánk az érzéseinket, teátrális elemekkel torzítjuk, túlozzuk el azokat. Ezzel a másikban bűntudatot, lelkiismeret-furdalást keltünk, így kontrollálva őt, hatalmat gyakorolva felette, elérve, hogy a mi elképzelésünk szerint cselekedjen. Csak éppen azt nem vesszük észre, hogy közben falakat építünk, s távolodunk egymástól. Ha ez a minta gyakran ismétlődik, ezek a falak lassacskán az égig nőnek.
Az érzelmi zsarolás mellett a másik jellemző manipulatív kommunikációs minta a sértődés. Kimondva
vagy kimondatlanul azt éreztetjük ezzel, hogy „addig nem beszélek veled, amíg nem kérsz bocsánatot”, vagy „amíg nem látod be, hogy igazam van”, vagy „amíg nem az én elképzeléseim szerint cselekszel”.
A sértődés és a „ha…, akkor…” típusú játszmák szintén megölik az intimitást, üzleti kapcsolattá degradálják a szeretetkapcsolatot. Tehát a „sunyi sakál” viselkedése ugyanoda vezet, mint az „agresszív sakálé”. Ezek a mondatok ugyanolyan ellenállást váltanak ki, ugyanúgy távolítanak bennünket egymástól, ugyanúgy kiirtják a pozitív érzelmeket, mint a nyílt támadás. Stresszreakciókat generálnak, beszűkítik a figyelmet, a kreativitást, a nyitottságot, az őszinteséget, a szabadságot.
A „bólogató sakál” kommunikáció
A manipuláció ugyanúgy szétrombolja a szeretetkertet, ugyanúgy megöli a közelséget, az intimitást, mint az erőszak. Ugyanakkor nehezebb felismerni, és talán többen is abba a csapdába esnek, hogy ilyenkor megpróbálnak bólogatva megfelelni a másiknak, miközben szőnyeg alá söprik az igazi érzéseiket. A bólogató sakál állapotában pedig, amikor megpróbálunk a másik elvárásainak megfelelni, elfedjük valós szükségleteinket, elnyomjuk az érzéseinket, ezért ugyanúgy sérül a kapcsolat. Egy láthatatlan pohár kezd megtelni az elfojtott negatív érzések méregcseppjeivel.
„Jó, persze, megcsinálom. Legyen úgy, ahogy akarod. Nekem mindegy.” Ha valaki hosszú ideig ebben az állapotban marad, néha a teste lázad fel ellene, és pszichoszomatikus, fizikai tünetek jelentkezhetnek nála.
Saját tapasztalatom, hogy ha a „bólogató sakál” viselkedés tartósan fennáll, azaz inkább alárendelődve, a saját igényeit háttérbe szorítva alkalmazkodik valaki, egyszer csak betelik nála a láthatatlan pohár. Ilyenkor a három szokásos forgatókönyv valamelyike lép életbe: az első, hogy az alárendelő személy egyszer csak váratlanul kilép a kapcsolatból; a második, hogy megjelenik egy rivális külső személy, a megmentő; vagy a harmadik, hogy a test nem bírja tovább, s valamilyen betegség aktivizálódik.
Az „elnyomást”, a „bólogató sakál” állapotát, amelybe részben saját megfelelési vágyai miatt került az illető, úgy éli meg, hogy kizárólag a másik agressziója, túlságosan domináns működése okozta.
Mindent megmondhatunk, de nem mindegy, hogyan!
„Sakálnyelven” így fog hangozni mondanivalónk:
– Hívtalak! Folyton mással beszéltél! Kivel tudsz ennyit telefonálni! El fogunk késni! Nem tudsz egyszer időben elindulni?
– Miért, megyünk valahova?
– Te jó ég! Még ezt is elfelejtetted?! Színházba megyünk! A kedvenc előadásomra!
– Persze, az téged nem érdekel, hogy milyen borzalmas napom volt, és hulla vagyok!
– Hogy lehetsz ilyen önző?
Ebben a párbeszédben megjelenik a hibáztatás, a számonkérés, a kioktatás. Az „önző” szó, azaz a minősítés. Éppen ezek eredményezik, hogy a másik becsukja a fülét, nem fogadja el, nem fogadja meg, amit hall. Ugyanez a beszélgetés „zsiráfnyelven” így hangzana:
– Többször próbáltalak elérni, és nem sikerült. Egyre feszültebb lettem, olyan rossz érzésem támadt. Egyrészt tudom, hogy nehéz napod volt, másrészt meg annyira jólesik azt érezni, hogy gondolsz rám. Kérlek, tedd meg, hogy szólsz, ha látod, hogy nem érsz időben haza.
Fontos megjegyezni: itt nem csupán a szélsőségesen bántalmazó kapcsolatokról van szó, amelyekben szintén jellemző az egyensúly megbomlása. A változás, a fejlődés első lépcsője: „kapd rajta magad, vedd észre” saját mintáidat, azonosítsd, mit hoztál magaddal.
– Ne haragudj, teljesen kiment a fejemből a mai színház. Tudom, hogy a kedvenc előadásod, de hulla vagyok. Ki tudnánk valamit találni, hogy mi legyen?
Az erőszakmentes, asszertív kommunikációban a minősítés, véleményezés helyett tényeket mondunk:
„Többször hívtalak, nem értelek el.” Őszintén elmondjuk az érzéseinket: „Rossz érzésem támadt.” Kimondjuk azt, ami igazán fontos, a szükségleteinket: „Jólesik azt érezni, hogy gondolsz rám”, tehát fontos vagyok neked. Magunkról beszélünk, nem a másikról.
Ha kérek vagy kérdezek, ezzel a megoldás kialakításába bevonom a társamat is: „Ki tudnánk valamit találni?” Őszinte vagyok, direkt, egyértelmű. Figyelembe veszem a másik szükségleteit, érzéseit is: „Tudom, hogy nehéz napod volt.” Egyenrangú partnernek tekintem a másikat, szükségleteink kölcsönös kielégítésére és megelégedettségre törekszem. Tiszteletben tartom, és nem sértem társam önbecsülését.
Szerkesztette: Maróthy Gabriella