Aki ismert valódi parasztokat, soha nem jutna eszébe, hogy összekeverje őket a bugrissal vagy a tahóval. Azért bocsátom ezt előre, mert elfogult lettem a józan paraszti észt illetően. A bonyolult nekem már egyre gyanúsabb.

Nem vetettem meg az álmatlan éjszakai forgolódás vagy a reggeli lustálkodás viharzó gondolatait – sőt –, szerettem baráti társaságban „kártyázni” az érvekkel, de izgatott, hogy mi is lehet az a józan paraszti ész?

Valami korlátok között tartott érzelmekre gondolok, ami nem feltétlenül hidegfejűség. Érzelmek nyilván vannak, de itt olyan állapotról beszélünk, mikor ezek nem forgatják össze-vissza az értelmet.

Valami világos lényeglátás.

Sallangok nélküli logika.

A paraszti meg azért pontos, mert ennek a világos és fegyelmezett gondolkodásnak a paraszti életben azonnali következményei vannak.

Nincs idő „kártyázni”!

Amíg a kávéházban vagy a könyvtárban ülök, és a spekulációk útvesztőiben bolyongok, kockázat nélkül gondolhatok bármit, bármeddig…

 „Úri huncutság.”

A paraszti világban egy rossz vagy halogatott döntésnek súlyos következményei vannak.

Olyasféle állapot, mint amikor az ember rájön, hogy kevés ideje van hátra.

Mivel nincs végtelen idő elkötelezni magunkat, ezért a véges idő olyan kérdésekre kényszerít, melyekhez nem kell évekig tudományos és teológiai lapok tömegét böngésznem azért, hogy a válaszok helyett még több legyen a kérdőjel.

Belefáradtam a véget nem érő spekulációkba, a tudománynak álcázott fantáziába, az emberi elme önhittségébe.

Már nem válaszokat akarok adni, csak figyelni a válaszokra.

Azt vettem észre, ha fekszem egy domboldalon, elmerülve a lázas semmittevésben, ésszerűbbek a válaszok.

Leépülnék?

Nem hinném, inkább hajigálom kifelé a homokzsákokat.

Látok ezernyi lepkét, bogarat ezernyi virágon, és sehogy sem fér a fejembe, hogy ez csak úgy véletlenül lett valahogy.

Az pedig, hogy fenn is maradt – csak úgy véletlenül –, az számomra már teljes képtelenség.

Persze van rá magyarázat, de ez alapján – ha a tápláléklánc csúcsán ragadozók vannak –, akkor jogos az a gyerekesnek tűnő felvetés, hogy a végén a legerősebb ragadozó éhen hal?

Kivéve persze, ha van egy „parlament”, ahol az élőlények eldöntik, hogy ki milyen fajból mennyit ehet.

Akkor fenntartható a rendszer.

Na de ki itt a „házelnök”? Ki tart itt rendet?

Nem elég, hogy létrejött, hogy bonyolódott, még évmilliókig fenn is maradt?

Csak úgy magától?

Na, ekkor kezdett vonzani a józan paraszti ész.

Az evolúciós elmélet nagyon meggyőző volt.

Diákként kételkedni sem mertünk tanáraink tudásában, és nem is emlékszem, mikor kezdtek fenn- tartásaim lenni bizonyos állításokkal.

Nem tudtam mit kezdeni olyan jelenségekkel, melyek nem illeszthetők az elméletbe.

Persze a tudomány – velem ellentétben – sohasem jön zavarba, mert ilyenkor belép például a „kiegyensúlyozó” evolúció.

Ha ez sem, akkor majd jön a rapid, a szakaszos, a spirális, a fordított, az átmeneti, az elnyújtott, a megszakított stb. stb. stb.

Mi mindenre képes a véletlen, ha „segítségére” sietünk!

Ehhez képest a teremtés végtelenül egyszerűnek, már-már primitívnek tűnik.

Biológiaórákon nem értettem, hogy a hüllők miért akarnak évmilliókon keresztül a repüléssel próbálkozni.

Miért kezdenek el szárnyat növeszteni a mellső lábaikból, miközben az evolúció törvénye szerint minden testrészük elcsökevényesedik, amit nem használnak?

Egy félig szárnnyal nem lehet repülni, futásnál meg hátrány. Röpképtelen, lassú gyíknak mennyi az esélye?

Nem reménykedem abban, hogy sokan elgondolkoznának ezen,inkább aztl átom,hogy vannak, akik

egy életet áldoznak rá, hogy „megmagyarázzák”.

Az evolúciónak úgy volna értelme, ha mondjuk az első gyík, ami madár akar lenni, legalább egymillió évig élne.

Akkor elég ideje lenne próbálkozni. Szegény gyíknak már halkopoltyúból tüdőt faragni sem mehetett máról holnapra, és a gyík most újra a lehetetlennel próbálkozik. Nem elég tollat növeszteni a semmiből, de kell egy fészek, hogy ne guruljanak szét vagy le a tojásai. De miből, hova és milyen?

Meddig és miért kotoljon, és milyen hőmérsékleten?

Mit kezdjen a kikelt fiókákkal?

Mivel etesse őket, és egyáltalán, mi késztetné mindezekre? Ha a viszonylag rövid élete alatt nem áll össze minden, akkor elpusztul, anélkül, hogy átörökítené a tapasztalatokat.

Ha születne több ilyen gyík, mind magára lenne utalva, és nekik is csak pár évtizedük maradna, egyébként kihalnak.

Nem ésszerűbb, hogy eleve voltak madarak is, meg hüllők is?

Az élet a maga hihetetlen szervezettségével inkább utal egy felsőbb értelem alkotására, mint véletlenek sokaságára.

Önmagától a vak anyag hogyan juthatott ilyen bonyolultsági fokra – pl. önszerveződésre –, miközben fizikai törvény, hogy minden folyamat az egyszerűbb felé irányul?

Ezzel ellentétben azt látjuk, hogy az anyag terméke, az élet, minden fizikai törvényt sutba dobva, egyre csak bonyolódik.

A miérteket újabb és újabb véletlenek tömegével magyarázni nekem annyira tűnik tudományos válasznak, mint a „csak”.

Talán megérteni kellene a dolgokat, és nem minden áron megmagyarázni. Ha véletlenekből fejlődött ki minden, akkor soha nem volt néha-néha olyan véletlen, hogy puff – minden életnek vége?

Három és fél milliárd év alatt egyszer sem? Kicsit részrehajlónak tűnik ez a véletlen, nem?

Akkor viszont inkább személy, mint személytelen.

A tyúk vagy a tojás dilemma sohasem izgatott.

Az informatika világában azonban felmerülnek jogos kérdések.

Létrejöhet-e véletlenül akár a legprimitívebb sejtben is olyan bonyolult információ, mint pl. a DNS…?

Programozó nélkül?

Ahhoz a gondolathoz, hogy az idő és a véletlen negyven betűből megalkossa a Háború és békét, elég merésznek kell lenni. Lehet, hogy pár millió év alatt a véletlen kidobja az első fejezetet, vagy egy oldalt, de az élet nem egy asztalfiók. Nem lehet félretenni fejezeteket, oldalakat a további részek megszületéséig, mert önmagában egy rész életképtelen, és azonnal el is vész. Csak az egész képes életben maradni, így kezdődhet minden újra és újra elölről.

Majd az idő és a véletlen megoldja?

Mennyi ideig kellene egy vagonnyi betűtésztát újra és újra szétteríteni, hogy A háború és béke hiánytalanul olvasható legyen belőle? A nagyobb esélyhez még az is feltétel, hogy csak annyi és olyan betű legyen a vagonban, ami a regényben megfelelő számban szerepel.

Végiggondoltuk a géntérképek felfedezése óta, hogy mennyire hihető ez a történet?

Amiként akaratom ellenére elkezdtem kérdőjelekkel megtűzdelni az élet kialakulását és fejlődését a Földön, pár évtized múlva az összes előítéletemmel kezelt Bibliában egyre több választ találtam. Kérdéseim már nem annyira a kezdetre, hanem a körülöttem tapasztalt „végeredményre” vonatkoztak.

Talán azoknak lenne igazuk, akik a tökéletes teremtésben hisznek, melyet az ember szabad döntési jogán felülbírált? Merthogy ő jobban tudja?

A Bibliának lenne igaza, miszerint az ember elhagyva Teremtőjét, megtagadva törvényeit, pusztulásra ítélte önmagát és a világot?

Akik ezt kétségbe vonják, forduljanak a tudósokhoz! Pár évtizednél többet már ők sem jósolnak az emberiségnek.

Talán az jelentené a „fejlődést”, hogy bunkó helyett drónokkal irtjuk egymást?

Vagy éppen az, hogy tapasztalt és bölcs matriarchák, esetleg bátor, erős hímek helyett önjelölt idióták voltak-vannak a falkavezérek?

Állattenyésztőként azt tanultam, hogy látva a természetes szelekció működését, a jó tulajdonságokkal rendelkező egyedeket kell a legjobban megbecsülni.

Ha ilyen világosan látjuk a természetes szelekció sikerességét, miként lehetséges, hogy az emberiség rendületlenül a kontraszelekció áldozata és híve?

Az ókortól kezdve jórészt a bátrakat, az erőseket, a kitartókat küldték meghalni a legvéresebb háborúkba.

A despoták, a diktátorok pedig módszeresen irtották a szellem nagyjait, a gondolkodókat, a meg nem alkuvókat.

Milyen következményekkel számolhatunk, ha nagyobb eséllyel a lusták, a gyávák, a buták és a talpnyalók adták tovább a génjeiket?

Az „élelmes” hullarablókról már nem is beszélve, annál is inkább, mivel az ő génjeik tűnnek a legéletképesebbeknek.

Ilyen és hasonló kérdésekre inkább a Bibliában találtam magyarázatot, míg másoknak saját válaszaik vannak, és görcsösen keresik hozzá az igazolást.

 „Biztos, hogy igazam van!” – mondják, ahelyett, hogy azon töprengenének: mi lehet az igazság?

Mi más lenne ez, mint szellemi önkielégítés.

Mire jó a régmúltat rekonstruálni vagy a távoli jövőt megtervezni?

Hogy milyen hangot adhatott a dinoszaurusz, vagy milyen növényeket lehetne termeszteni a Marson?

A jelen legsürgetőbb problémáival semmit nem tudunk – vagy ami még ennél is rémisztőbb –, nem is akarunk mit kezdeni.

Teljesen „lázba jöttem”, mikor egy komoly tudós azzal állt elő, hogy a Föld nem is négy és fél milliárd éves, hanem 4,75… Remek! Lehet vitatkozni!

Tovább ragozni a semmit.

Ha lenne hozzá papírom, mondhatnám, hogy szerintem 4,785…

Megjegyzem más, szintén komoly tudósok már abban sem képesek megállapodni, hogy ezer éve mi is volt pontosan.

Milyen elképesztő önteltség kell ahhoz, hogy egy parányi, mulandó lény a maga 80-90 évével évmilliárdokról nyilatkozzon!

Mindent tudni akarunk, hogy ezáltal mindent birtokoljunk?

Ez a bizonyosság tenne minket boldoggá?

Már nem is űzzük ezt a boldogságot, valósággal vágtatunk utána, és minél veszettebbül kergetjük, annál távolibbnak tűnik. A boldogságnak azonban nem sajátja a loholás. Lehet, hogy már régen leelőztük…