Még soha nem találkoztunk személyesen, de ahogy a róla készült képeken elnézem, igen vonzó ember lehet. Feszült. Minden bizonnyal melegszívű, aki olykor igen kemény is tud lenni. Komoly ember, humora van önmagához, értsd a világhoz. Erős ember, s ráadásul még a világhíresség is körüllengi valamenynyire. Habár ez utóbbi a költészetet nem érintheti. Sem az övét, sem másokét. A költői szöveg más anyagból való és más dimenzióban él. Ez a Géza, ez a Röhrig Géza nevű ember, akiről én itt most beszélek, igen megkapó és nem kevésbé zavarba ejtő versek szerzője, de mégis nagy ívben, úgy kerül ki minden költészeti közhelyet, mintha magát a költőit óhajtaná magában elkerülni. Olyan benyomást keltenek a versei, mintha szerzőjük minden verssorával az elbeszélés felé hajlana…
Ezzel a felismeréssel lép át a műfaji határon, amely a lírát és a prózát elvileg elválasztaná. Ötven versben, ötven alakban furcsa egy történetet mesél el mindannyiunkról. Mások történetével saját hajléktalanságát. Verses portrékat ír összetéveszthetetlen, csodálatos emberekről. Ilyen műfaj nem létezik.
A csillagos égbe veri bele a fejét a gondolkodásával. Belegörbed, belegörbül, hogy jaj, csak ne a saját hajléktalanságát írja, illetve a sajátját a hajléktalanság univerzumában. Azt sem lehet mindig eldönteni, hogy honnan nézi ezt az ötven hajléktalant, ő nézi-e. Hol közelről, szemtanúként nézi, ilyenkor jellemzi, ábrázolja őket, felderíti sorsukat, hol meg legbelülről, lelkük közepéből ad jelentéseket, gondolatfolyamaik, belső filmjeik, belső monológjaik, asszociációs rendszerük felől. Ez így is van rendjén. Párhuzamosan beszél sajátosról és közösről. Kifordítja és befordítja. Így dolgozik valamennyiünkben legnagyobb közös kincsünk, az empátia. Szabadságunk egyetlen belépőjegye. De nem csak ez. Azt kell mondanom, hogy gondolkodása másban is lényegesen elüt az átlagostól. Mintha valami fordítva lenne berakva a fejébe. Például a hasonlatai; majd mindig fordítottak. Ez is olyan szép benne, ez az aszimmetrikus majd mindig. Nem a természetit hasonlítja a mesterségeshez, a művihez, hanem a művit, a mesterségest a természetihez. Ahogy ő indokolná gesztusát: „szenynyét e környék már a testébe nőtte”.
Röhrig Géza megszületése után édesanyja elhagyta a családját, ezért édesapja nevelte őt, aki azonban négy évvel később elhunyt, így a kisfiú állami intézetbe került. Tizenkét éves korától nevelőszülőkhöz, a Rosenthal családhoz került. Az 1980-as években underground zenészként a betiltott Huckleberry (néha Huckrebelly) punkegyüttes alapítója és frontembere volt. Az ELTE Bölcsészettudományi Kar magyar–lengyel szakára járt, és fél évig Varsóban is tanult. Amikor hazajött, abbahagyta az egyetemet, és Madaras József Eszmélet című ötrészes filmjében ő játszotta József Attila szerepét. Felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol filmrendezőként végzett Szabó István osztályában 1993-ban. Számos verseskötete jelent meg magyarul. Ő a főszereplője Nemes Jeles László filmrendezőSaulfia című játékfilmjének, amely a 2015-ös cannes-i filmfesztiválon a Zsűri Nagydíját kapta, majd 2016-ban elnyerte a legjobb idegen nyelvű film díját a 88. Oscar gálán.
2000-től New Yorkban, Bronxban él, ahol a Jewish Theological Seminarban diplomázott Bibliaoktatóként.[1] Egy évig hajléktalanként élt Budapesten, ennek „élményéből” született Angyalvakond című kötete[2], ebből válogattunk néhány verset, ezeket Nádas Péter ajánlásával közöljük:
[1] Wikipedia.
[2] Menhely Alapítvány – Fedél Nélkül, 2018.
gyalu utolsó búcsúlevele
segít ha az ember
olykor kimondja
nem ő kis hazánk
első eszkimója
sokan élünk így
külön gyáván halkan
kihunyt a tűz testvér
tudom én sem raktam
hónaljig hóban
vonszolok egy fókát
ismerem az ijedtségnek
e fokát
hetek óta nem kél
föl a nap hajnalban
kihunyt a tűz testvér
tudom én sem raktam
ülve alszom végig egy vihart
elkerül az álom
a fókát foggal
nyersen zabálom
eltévedtem s a jég
nem könyörül rajtam
kihunyt a tűz testvér
tudom én sem raktam
hidegből húzok
falat a hideg ellen
iglum beomlik
rosszul építettem
fülem s orrom
letörik e fagyban
kihunyt a tűz testvér
tudom én se raktam
megvagyok sőt
legszebb percem élem
elmállt szerveim
árnyai az égen
gyérül a sarki fény
fölöttem s alattam
kihunyt a tűz testvér
tudom én se raktam

KÁIN
nem tudom ki ő fekvő test a járdán
hajnal három kossuth lajos utca
bármerre lépek benne botlom el
meg se moccan s a hajamat húzza
félek meghalt s neki már sose
gyullad ki majd reggelre az éjjel
a lepkéző hóban légzését fülelem
jaj csak e csöndet cserélhetném el
Uram tégy minket magadhoz méltóbbá
hévízzel fűtsd itt az aszfaltot
nézd e nénit: énekel magában
én meg azt hittem az előbb hogy halott
nincs nálam harapnivaló semmi
hóember ha lennék orrom megehetnéd
nem tudom ki ő fekvő test a járdán
megnyílt ajakkal vajúdik egy emlék
nyújts feléje védő kart Uram
éva hörög itt ádám halott már
káinként futok csörtetek az éjben
utolér s lám bekerít az oltár
csumi kupléja
oly kevés kell nekem
s mégis reménytelen
annyi hogy őrangyalom néha idenézzen
s szájon egy légzést adhasson ha kérem
oly kevés kell nekem
s mégis reménytelen
annyi hogy a ruhám rajtam varrd meg kérlek
nem tudom levenni testemmé vált végleg
oly kevés kell nekem
s mégis reménytelen
annyi hogy tudjam kellek a kenyérnek
sírna zokogna ha nem én enném meg
oly kevés kell nekem
s mégis reménytelen
Mit kíván a magyar homeless
málha nélkül járni könnyen
már ha élek megköszönjem
kőből rakni sírt anyámnak
misét hallani vasárnap
hajat mosni körmöt vágni
hálóingem gombolászni
négy fal között ágyra dőlni
drágább könnyet mint a kölni
ébresztgetni a gyermeket
kit föl csak a teste nevelt
imádkozni evés előtt
hogy a kenyér adjon erőt
félretenni szebb fogakra
nem vágyni a jónál jobbra
a székletem ha muszáj tartsam
vagy pelenka legyen rajtam
adakozni ugyanannak
számíthasson reá hogy kap
szegény embert ne húzza ág
e nép legyen kicsit hazább
és ha eljön minek el kell
uniót a Jóistennel
